Ha nem lenne lábam, egy nap
arra ébrednék, hogy levágták,
leégett vagy csak elkoptatta az idő,
addig erősíteném az akaratomat,
amíg meg nem tanulnék rajta járni.
Hogy szeretem-e a lábamat,
ne kérdezd.

Ha nem lenne kezem, egy nap
arra ébrednék, hogy nincs mivel
írnom, mosogatnom vagy embert
simogatnom, addig dülöngélnék jobbra-
balra, amíg meg nem tanulnék jeleket
festeni magammal a világ falára.
Hogy szeretem-e a kezemet,
ne kérdezd.

Ha nem lenne szemem és fülem,
egy nap arra ébrednék, hogy nem
látok, nem hallok, addig tapogatóznék
magam körül a vaksüket világban, amíg
meg nem tanulnék a bőrömmel,
a sejtjeimmel és a szívemmel látni.
Hogy szeretem-e a szememet,
ne kérdezd.

Ha nem lenne szívem, egy nap
arra ébrednék, hogy kiszáradt vagy
kivágták, és a helyére érthetetlen,
bolond szavakat ültettek, megtanulnék
bolond és érthetetlen szavakkal
szív nélkül szeretni.
Hogy szeretem-e a szívemet,
ne kérdezd.

Ha egy nap nem lennél, arra
ébrednék, hogy kitéptek belőlem,
és a helyedre az üres semmit ültették,
örülnék, hogy van szemem, fülem,
kezem és lábam;addig mennék, amíg
fel nem fedeznélek újra mindenben:
fűben, fában, napsugárban, a pocsolyák
fölé hajolva saját vonásaimban,
az üres semmi helyén önmagamban.
Hogy szeretlek-e még akkor is,
ne kérdezd.

2014. szeptember 5-7.

(A fenti verset az “Élet és remény” – EGY BÁTONYTERENYEI CSALÁDÉRT

című 2014. szeptember 25-i Jótékonysági felolvasóestre írtam Pilla SM felhívására)

A kép forrása: http://oheyohara.tumblr.com/