Ha nem lenne lábam, egy nap
arra ébrednék, hogy levágták,
leégett vagy csak elkoptatta az idő,
addig erősíteném az akaratomat,
amíg meg nem tanulnék rajta járni.
Hogy szeretem-e a lábamat,
ne kérdezd.
Ha nem lenne kezem, egy nap
arra ébrednék, hogy nincs mivel
írnom, mosogatnom vagy embert
simogatnom, addig dülöngélnék jobbra-
balra, amíg meg nem tanulnék jeleket
festeni magammal a világ falára.
Hogy szeretem-e a kezemet,
ne kérdezd.
Ha nem lenne szemem és fülem,
egy nap arra ébrednék, hogy nem
látok, nem hallok, addig tapogatóznék
magam körül a vaksüket világban, amíg
meg nem tanulnék a bőrömmel,
a sejtjeimmel és a szívemmel látni.
Hogy szeretem-e a szememet,
ne kérdezd.
Ha nem lenne szívem, egy nap
arra ébrednék, hogy kiszáradt vagy
kivágták, és a helyére érthetetlen,
bolond szavakat ültettek, megtanulnék
bolond és érthetetlen szavakkal
szív nélkül szeretni.
Hogy szeretem-e a szívemet,
ne kérdezd.
Ha egy nap nem lennél, arra
ébrednék, hogy kitéptek belőlem,
és a helyedre az üres semmit ültették,
örülnék, hogy van szemem, fülem,
kezem és lábam;addig mennék, amíg
fel nem fedeznélek újra mindenben:
fűben, fában, napsugárban, a pocsolyák
fölé hajolva saját vonásaimban,
az üres semmi helyén önmagamban.
Hogy szeretlek-e még akkor is,
ne kérdezd.
2014. szeptember 5-7.
(A fenti verset az “Élet és remény” – EGY BÁTONYTERENYEI CSALÁDÉRT
című 2014. szeptember 25-i Jótékonysági felolvasóestre írtam Pilla SM felhívására)
Remekül végigvitted a versötletet.
Itt is, most is nagyon tetszik.
Az alapötletet egy Márai Sándorról készült filmből vettem. Ott hangzott el egy mondat Márai feleségével kapcsolatban, azt vittem végig a versben.
(Márai a film tanúsága szerint ezt írta valahol: Hogy szerettem-e a feleségemet? Nem tudom. Szereti az ember a lábát? Egy biztos: láb nélkül nem lehet járni.)