összeadódtak a mínuszok, kétismeretlenes
egyenlet iksze és ipszilonja lettünk, világégés
után összeroppant táj, felismerhetetlenségig
gyalázott párbeszéd, az érrendszer legdúsabb
lombjain reszkető fél elem. kijárási tilalmat
hirdettél ujjaimnak, zsebembe száműzted kezem,
azóta szükségtelen a szingli vagyok feliratú jelvény.

a végső estén leomlott az összetartozás
bábszínháza, maga alá temette a banális
játékszabályokat, a kiválasztódás fontosságát,
a szabadesés újkori kísérletét, amiben te
mázsányi márványtömb, én százkilós
szalmabála voltam. egyszerre értünk földet,
egymástól behozhatatlan távolságra.

mindössze egy pillanatra voltunk a végtelentől,
de azzal a másodperccel minden megváltozott.
tervasztalon létező lakópark lett a szerelem,
rajzolt fákkal, kovácsoltvas kerítéssel. végül két,
néma gondolatjel feküdtünk egy rendhagyó
szórendi mondatban, aminek végéről elveszett
a folytatás reményével kecsegtető három pont.

könyörtelen végrehajtó a hiány. lefoglalta
mindazt, amiért érdemes volt élni. ami tönkrement
az méltatlan a jövő időre, mondtam és tisztában
voltam vele, ha az árvíz visszavonul a boldogság
birodalmáról, sokáig kell szellőztetni a bizalom
talaját, amíg a magaslatokra menekülő hit
lemerészkedik a honvágytól gyötrődő völgybe.