Évszakok faragott fakapuja előtt várakozott,
ki-be járkált a félelmek virradatában és alkonyában,
amiket Isten megrendítően szép tájképekkel
rendezett be. Arcvonását gyötrő hiányok alakították,
egyre jobban hasonlított a szomorú bohócra, aki
az élet cirkuszában mindenkit megnevettetett, pedig
vészesen telített volt szeme feszített víztükrű medencéje.

Karikagyűrűjét évekkel ezelőtt beadta a társadalmi
elvárások zálogházába, de soha nem tudta kiváltani
szabadságát. Kozmikus ábrándokon tengődött.
Már rég nem érdekelte az idő definiálása,
és semmit nem tett azért, hogy megtalálja
az agyonreklámozott vitaminokkal és
egészséges életmóddal letakart jövőt.

Gyakorta üldögélt a Költő szobra mellett a parkban,
ahol az imádságként szavalt verseket elnyomta
a pofátlanul nyugodt varjak lármája. Kezéből
pisztolyt formált, célzott, utána elégedetten megfújta
mutatóujját. A felrebbenő madárraj után nézett.
Abban a biztos tudatban gomolyogtak az égen,
hogy tömegben kisebb a veszteség.