Nem a szó. Nem a csend. Nem a néma
fülbe verődő hang (szédült bogár,
ha nekimegy a falnak). Nem a
halálhírre földre ejtett pohár.
Nem az összetört szív. Nem a tépett
dallam, mit belőled szakít ki virág-
sziromnak, s őriz, mint foszló képet
a darabjaira széteső világ.
Nem a föld. Nem a zuhanó alma.
Nem a karddal kettévágott gyermek.
Nem mások sóhaja, kusza álma.
Nem az önmagukba omló vermek.
Nem a szó. Nem a mondat. Nem a vers.
Magad vagy, mit összerakni restellsz.
(*Evokáció Radnai István alábbi soraira:
„magad vagy kit restellsz összerakni
s a tépett dallam lépte belőled szakad ki”)
Ana Wirsch szobra. Forrás: Arteide
Szép mélyról fölzengő sóhaj… nem másoké, a tied, de akár a magamé is lehetne. Nem ismerem ezt a Radnai verset, ezért rágugliztam. de sajnos nem leltem meg. viszont egy friss evokációt találtam egy bizonyos Erzsi-Zsu álnév homályába burkolódzó tollából. csak érdekességképpen hozom ide:
http://blog.poet.hu/Erzsi-Zsu/kiirt-faj-dalom
Ha valakit érdekel, itt elég Radnai mű olvasható: http://napkorong.hu/news_cats.php?cat_id=1215
Remek ötlet (még ha evokációból pattant is ki) és nagyon jó a kibontása is.
Köszönöm, kedves Mari és Tibor az elismerő szavakat! A Radnai-versek lelőhelyét külön köszönöm, Mari. Anikó