a sírkert ezer lánggal
hívogat
csalogat még egy szél tépázta torz ölelésre
s én ördögborda ágyra
mint szentélyre
kifektetem sután
pislákoló emlék-mécsem
kalapos hölgy prémbundája
gallérjánál didereg
és szitál az ég ezüst könnyeket
sült gesztenye illatra
aggatott
törpe emberek
s a viaszfények arcukra lebegnek
és viaszfények a szobrok tövében
a házak szögletében
és a víz tükrén amott mely lomhán csordogál
lennék én kanóc
gyantán érlelt lánggal utcáid bejárni
és elsiratni a lecserélt neveket
szorosabban is ölelhettél volna
hogy ágyazzam fészkem
kivethetetlen
nem lennék most ennyire
tehetetlen
leroskadok kopjafáid elé
és már csak képzelem
hogy a pincetorkán még ott a légely
szomjamat oltani
Világítás-2007, november 1
Meg sem tudok szólalni, csak sóhajtozom versed alatt, Vincze.
“lennék én kanóc
gyantán érlelt lánggal utcáid bejárni
és elsiratni a lecserélt neveket”
ezeken a sorokon kiváltképp elérzékenyültem…
Mária! Itt is szeretettel köszönöm a kedves szavaidat!
Már korán reggel olvastam másutt, de a csodálkozás és az élmény csak fokozódik azóta is…
Szeretettel:
Vali
Kedves Vali! Köszönöm az ITT léted!
Torokszorító, ahogyan elsirattad azokat a neveket, kedves Vincze.
Tibor kedves! Örvendek, hogy betértél versemhez!