lassan elmúlik az enyészet hava
elmosódnak a nyomok kint semmi dolgod
a kert mélyen alszik nem is tud róla
hogy mindjárt megérkezik az álmok hava

most bármit megtehetsz rámolhatsz fiókokat
ráláthatsz ifjú éveid tévedéseire visszafelé
pörgetheted a fotóalbumokat halk hóesés
hullanak rád az arcok már ő sem él

úgy érzed minden szót holttá beszéltél
itt e hang nélküli tájban ahol egyforma
minden csupán a napok neve változik

az emlékek mint kiolvasott újságok hevernek
körülötted amikből kikandikál egy üdülési
ajánlat valami ezoterikus helyre

hallgatod a deszkák nyikorgását mintha valaki
járkálna a padláson halálfélelem tör rád
mert tudod egyedül vagy senki nem lehet odafönt
hacsak nem Isten másnak úgy sem jut eszébe
hogy meglátogasson

rendben mennek a dolgok lassan elmúlik
a szerelem utáni vágyakozás már csak sebeit
viseled az arcodon nem kérdezed tehetsz-e
többet megtépázott szívedért

házad körül komor tekintettel törvényt ülnek
a varjak életre vagy halálra ítélik a holnapot
ázott leveleket csap az ablaküvegre a szél
tócsák fakítják az alkony színét

s miközben az álmok hatalmas termeit bejárod
a csillagok tanácskozni a földre gyűlnek
ágyad lábához ülnek párnádból fűszeres illat
árad rég halott szerelmedé

szeretett arca előbukkan mint sarki fény
bevilágítja szobád föléd hajol vizsgálja
mennyit változtak vonásaid az évek során

szeretnéd eltakarni magad de bénultan fekszel
szólnál mielőtt a pillanat elszalad de csak sírsz
mint magára maradt gyermek akin senki nem segít