oly sokszor
mondtam már
szeretlek
hogy elkopott
sokszor-mosott
vászonként
átlátszó lett
viselhetetlen
a mediterrán kert
immár
üres cserép
legyen hát mosatlan
és a landolni készülő
kertek alá földet cipelő
körülbelül ilyen
*
választhattam volna-e
szebb világot
dombot ívet hajlatot
szivárványt
kertet és virágot
forrást hol
szomjat olthatok
sziklát melyen
sorsomnak
fészke van
szántót ahol
az életem terem
tó-tükröt
hogy láthassam
magam
ki nem volnék
ha nem lennél velem
*
igazad van
ez nem csúnya
talán kicsit giccses
de egyszer sem mondtam ki
a SZÓT
viszont a tördeléssel
jól összezavartalak
mint általában
Direktben nem mondtad ki, de rengeteg verssorodban (és közöttük) sorodban ott van, feketén-fehéren.
[A tördeléses zavarba hozás meg hab a tortán. Kíváncsi vagyok, mennyire akad meg az (azt hiszem) egyik érintett torkán. :)]
Nagyon klassz kedves István! Igaz verseiden mindig megakad a szemem, itt is, ott is! Így aztán nem mondhatok mást ennél a versnél sem, minthogy: Kiváló 🙂
Örömmel olvastam!
“hogy láthassam
magam
ki nem volnék
ha nem lennél velem”
– a kettős tagadás és a tükörbe nézés is megtornáztatja az agyat, és a “talán kicsit giccses” fogyaszthatóvá válik