A múltidő fodrozódása
A Tó ráncos abroszán elérhetetlen mélység
tátongott. Csillaggyertyákról lecsöppent az éj.
Vízgyöngyök fátyla jelölte ki az ezüstös
látóhatárt. Fényhalak úsztak a felszínre,
felmérték, mi várható mára.
Hirtelen fontossá vált az igeidők hullámzása.
Kémény füstje szállt és a házból békés álom
szivárgott. A hálószoba ablakredőnyén intim
neszek szűrődtek az utcára. Semmi sem maradt
titokban. Minden madár rólunk dalolt
az első harangkonduláskor.
A sekély fényben megkeményedett a hegyek
kontúrja. Velem lett teljes a világ. Flottában
távolodtak a hajók. A túlpart volt a cél.
Egyetlen szkúner haladt magányosan. A tiéd.
A jelenidő hullámverése
Ez valóban nagy pillanat. Elmélyülten hatolok be
a páratlan mondatszerkezetekbe. Szenvedélyek
szabadversei előtt tisztelgek. Végigheveredem
a szavak rétjén, hagyom, hogy a kivételesek
befonják szívemet. A szilárdan álló frázisokat
egyetlen mozdulattal törlöm.
Kiválasztom arcod, felruházom emlékedet
a végtelen tudás hatalmával és rózsadíszként
viselem kabáthajtókámon. Milyen szép vagy
a nyugalom szertartásos rendjében.
Már nem kellenek a hirtelen csókok. Olyanná
írlak, amilyenné akarlak. Saját lendületem erejével,
a magam örömére. Persze hű maradok – ahogy
életem során mindig – az igazsághoz. De már
nincs beleszólásod, mit teszek veled. Most én
vagyok a szád, a szemed.
Megmutatom a tőled örökölt tavaszt, felolvasom
a regényem, aminek főszereplője vagy, beszélek
a fák zöld ujjainak árnyjátékáról az aszfalton.
Szeretem ezt a fasort, pedig sosem tetted rá a lábad.
De odaírtam halhatatlan lépted nyomát. Ó, dicsőség
a fénysávnak, ami beragyogja minden napomat,
és szinuszgörbét rajzol múlt és jövő közé. Mindig
pozitív szám az amplitudó.
A jövőidő hullámhossza
Hogyan lehet majd kiszámítani a szavak hullámhosszát
a fénysebességgel terjedő ölelések és a szanaszét szórt
hangulatjelek özönében? Ki teszi meg az első lépést
a valóság felé az omlatag felhők alatt? Kinek a neve
marad fenn, ha elosztjuk nevetésünk ismétlődését
az időtartam hosszával?
Ha csönd lesz az imádságoskönyvek lapjai között,
szívritmusom frekvenciája ütés per percben mérhető.
Négyszáznegyven Hertz. A normál A hang, ehhez
hangoljon az élet nagyzenekara.
Az órák számlapját igen, de az ajtókat nem szőheti
be a múltidő liánja. A vándorló levegő kékségében
térközöket vágnak a rögzített képek. Térképversek
mutatják a lehullott leveleknek a visszautat. Térjenek
meg a helyükre.
Nem számít, ha egyedül fogom látni az elkövetkező
hajnal szavakba foglalandó fényvirágait, a holnapok
tökéletes csodáit, a létezés lépcsőfordulóiban szembejövő
reményteljes ígéreteket. Mindig elmesélek mindent,
miközben gurigázom a gombóccá gyűrt naptárlapokkal.
Ívet húztál.
Horizonttól horizontig.
Köszönöm, Tibor, hogy így látod.
Jó, hogy nem kell választanom. De a A jelenidő hullámverése nálam mindent visz.
Naná, hogy nem kell választani… a mindentvisz viszont már választás 😀
A jelen és a jövőidő tetszik a legjobban. Melyik könyvét olvastad?
ölellek
énisénis
Köszönöm… miket? megpróbálom a megjelenés ideje szerint sorolni: Messzeség, Éjre nap,Mrs. Dalloway, A világítótorony, Orlando, Hullámok
énisénis
“Kinek a neve marad fenn, ha elosztjuk nevetésünk ismétlődését az időtartam hosszával?”
Matematikailag talán senkié, de valakire jobban fogunk emlékezni… 🙂
Igen, jól érzékeled, a nevetéseink ismétlődésének időtartama sokkal fontosabb 🙂
Folyamatossá teszed számunkra a verseiddel az összes igeidőt, Mari. A.
Ó, a második és a harmadik versszak nagyon Woolfos ___ szeretem ezt a hangulatot!