Felhők gyolcsában újszülött fény.
Gyermek álma, a szopás utáni mosoly,
amiben csodává olvad a világ. Az első
tavaszi hajnal illata. A végtelen galériája.

Sokkal több mint egy jótékony meglepetés
a szűkös napok nevének váltakozásában.

Lealapozott farost, amire már nem fest
senki. Vágyakozás, amiből semmi sem
válik valóra. És éppen ebédidőben, amikor
a nap az árnyakat a ház mögé hajszolja.

Késve született élőlény, aki az alkalmazkodás
ritmusára jaktál. Maradék jövője fölött galamb-
szárny suhanás. Halk sikoly, amire senki nem
kapja fel a fejét. A látszat áttörhetetlen
márványtömbjében futó repedés.

És egy nap a teljes súlytalanság sejtelmével
eltűnik a tetteket mérő mérleg serpenyőjében.
Egyedül. És még inkább sehol. Mint a mesék
erdejében a százszor betemetett nyom.
Távol a gyengéd csókoktól. Alkalmatlan
pillanatba taszítva.

A tétek tétje utáni enyhülés. Magába szív
minden szenvedést. Csak a honvágy emlékszik
rá. Mindig benne élt.