Én meghalnék
fogyó álom-holdként,
hogy újra szüljön Anyám.
Ő meg tudom, feltámadna értem,
forró ölében újra kihordana
szétporladt hullócsillagokból
vajúdón feleszmélve,
hol az öröklét tűnő égi varázs,
a hit villódzó tükörjáték.
Engem vinne,
őt meg hozná a vágy.
Isten is elkísérne
megkönnyezve minket,
ahogy őt kísérték végig a Golgotán.
Találkoznánk félúton ketten
utat kereső vándor,
én félig még itt,
ő félig odaát
kettéosztott halállétben,
ahogy anya fiával osztozhat csak,
hol a földnek égi fénye,
az égnek földi árnya van,
hogy elmondhassam
álmaimon túlról,
itt vagyok újra veled.
Megjöttem Anyám.
Hogy elmondhassa,
már… vártalak.
Kedves László, minden írásodban van valami, ami agyonüti a verset. A felütés csodás, de fölösleges az én… utána kissé túlbonyolítod a képeket. Nézd, valahogy így:
Meghalnék
fogyó álom-holdként,
hogy újra szüljön Anyám.
Ő feltámadna értem,
forró ölében újra kihordana
szétporladt hullócsillagokból”
s aztán nem költőiek ezek a va-ve-vá-vék…
Engem vinne,
őt hozná a vágy”
“Találkoznánk félúton
két, utat kereső vándor”
versebbé tehetnéd, ha kisikálnád belőle a töltelékszavakat. ütősebb, hatásosabb lenne a szép gondolat. Szeretettel: Mária
Engem elért a vers szép gondolata, Kedves Laci…