megbocsátom, amiért méltónak találsz
arra, hogy lábam nyomába összegyűljön
a világ összes fájdalma, hogy halálra ítélt
napok hordalékát fogyasszák, élő sejtjeimet
felzabálják az évek.

pocsolyákban tündököl a szabadság.
álmában megmutatja igazi énjét a város,
hangosan sóhajtozik, bánja, hogy nem
figyel rám. megbocsátom, amiért a fák,
virágok és a TÓ szószólójának kiválasztasz,
holott egyáltalán nem értem a táj dadogását.

magányos kócsag állok a parton,
fennhangon tanítom az útmentén tévelygő
katángokat a béke nyelvére, a fűzfát
szomorúsága türelmes elszenvedésére,
a szerelemvirágot üzenete fontosságára,
a kokárdavirágot a jelkép büszke viselésére.

megbocsátom, amiért oly rövid időre
nyugtalan évszakokba, erre a világra küldesz,
és rám hagyod a szabad választás gyötrelmét:
legyek köpőlégy vagy legyek legyező. aztán
eltaszítasz magadtól a nyár kurtára nyírt
sövényéig, ahol semmi árnyék nem véd meg
az őrjöngő hőségtől.

hiányollak bolyongásaimban. miért nem
látod, hogy míg te csak megszokásból
szeretsz, én egedig emelem szenvedélyes
szeretetem? meg se kérdezed űzött
vad-magamtól, oltanám-e olthatatlan
szomjamat zavaros vizekből.

megbocsátom, amiért minden éjjel kivágott fák
sikoltozására, fenyegető jelszavakat kántáló
mennydörgésektől, csatarendbe sorolt villámoktól
meglóduló hegyek bömbölésére ébredek, és
gyakorlatlan hordószónok kiállhatok a sötétség
szószékére, és elmondhatom a körém gyűlt gyógy-
füveknek: közel az idő. fohászkodjatok. szólhatok
a gügyögő göröngyöknek: keljetek fel és járjatok,
mielőtt egy nagy esőben sűrű sárrá változtok.