Álmomban költő voltam.
Láttam a gyerekkoromat,
mint egy tükröt: a nap nézegette magát
benne reggelente, míg fent a dombok
árvalányhajába a szél masnit csavart.
Láttam az iskoláskoromat,
mint tintával teli, kék tavat: betűk,
számok és hangjegyek úszkáltak
benne az időtlenség hajója körül.
Láttam a felnőttkoromat,
mint szavakkal telerajzolt kőfalat,
s láttam fákat felnőni kimondható
mondatok kimondhatatlan súlya alatt.
Költő voltam.
Arról álmodtam,
hogy ébren vagyok.
És láttam:
tükrök helyett törött ablakokat;
ruhátlan ágakon varjúkarmokat;
száradó tintatavak mélyén
levegőért tátogó szavakat.
2017. szeptember 22.
*(Barabás Mariannak „Álom és valóság” című versére)
Különleges képeidben elmerültem. kerestem Barabás Marianna versét, de nem találtam. a dokk-on is ‘csak’ ezeket találtam tőle:
http://www.dokk.hu/kodlist.php
Barabás Marianna Csak úgy Kódja: 36973
Barabás Marianna Egyszer majd Kódja: 37394
Barabás Marianna Futószőnyeg Kódja: 37106
Barabás Marianna Ha nem vagy Kódja: 37218
Barabás Marianna Jelenetek Kódja: 37113
Barabás Marianna Komposztálás (ima) Kódja: 37154
Barabás Marianna Nincs érték, nincs váltás Kódja: 41737
Barabás Marianna Panelszag Kódja: 41708
Barabás Marianna Reménytelenül Kódja: 37197
Barabás Marianna Séta az őszben Kódja: 37318
Barabás Marianna Szabadság Kódja: 37137
Barabás Marianna Távoli számok Kódja: 36979
Barabás Marianna Változások (ősz) Kódja: 37417
Barabás Marianna Vegetáció Kódja: 41681
Kedves Mari!
A metonímiákat gyakoroltattam az ARSok-ban (volt Költészeti Játszóházban), ott foglalkoztam Barabás Marianna versével:
Álom és valóság
Álmomban felkelek,
napfényes reggelek,
nevető emberek,
dombon árvalányhaj
még lobog vidáman.
Tükörből copfos lány
tekint vissza rám.
Iskolába készülődöm
hajamban masnival.
Ülök az iskolapadban,
a tintafolt még folyik
– felitatlan –
füzetem kék papírban,
vignettán a nevem ott van.
Már bakfis lány vagyok,
megyek haza, boldogan,
lában alatt macskakő,
cipőm kopog, este van.
Nyitom a vaskaput
halkan, mert nyikorog,
a szobában villany ég,
édesanya alszik rég,
édesapa is érkezik.
Őket ölelni mennék,
csókot adni nekik…
…de vége a napnak,
lefekszem álmomban.
Halvány fény dereng,
lassan megébredek.
Nézem az ablakot,
úsznak sötét fellegek,
kopaszak a fák,
kárognak varjak,
eltűnt a copfom,
a masnim sehol,
az iskola köddé vált,
nincs meg a dolgozatom.
Megszáradt a tinta
az ütött-kopott padon.
Nem látom apámat,
anyám sincs sehol.
Csak a szél muzsikál
fájón a kulcslyukon.
Lefekszem álmomban,
és sírva álmodom.
Budapest, 2013. 06. 25.
ajjaj.. inkább nem mondok semmit… Hontalan mondása, nem szabad bántani senkit, aki ír… 🙂
Hontalannal értek egyet. És így veled is.
Ez a nembántás’ nem zárja ki, hogy valamiképpen fejlődésre ösztönözzük 🙂
“Költő voltam.”
És úgy is láttál / láttattál, kedves Anikó.