itt vagyunk fény
friss forrásodnál ahol
a végtelen nekünk nevel
onnan jövünk ahol
az utcák gödreiben tócsák
eszmélnek önnön mélységükre
arról álmodunk hogy
mellettünk alszik a szabadság
s hogy társunk egyetlen lábnyomában
egy egész várost felépíthetünk
éjszakák hordái elől menekülünk
ahol az áldozatra leső hajnal
verítékünkbe oldja sebzett
madarak árnyékát
ismeretlen időben várjuk
a benned születő szerelmet
hogy elhihessük saját
jelenlétünket
láss meg minket fény
amint kitűzzük a közöny
emelkedő vízszintjébe
merülő sorsunk szigetén
a megadás zászlaját
megválaszolatlan kérdésekre
keresünk választ hogy arcunknál
messzebb követhessük magunkat
és szánk szelíden ámen-re nyíljon
a kenyérre karcolt kereszt előtt
“ismeretlen időben várjuk
a benned születő szerelmet
hogy elhihessük saját
jelenlétünket”
Plasztikusan jelen vagy ebben a versedben is, drága Mari.
Köszönöm figyelmedet, meglátásodat, Tibor!
Oda vittél.
Köszönöm, hogy tehettem, Anikó!
“arról álmodunk hogy
mellettünk alszik a szabadság
s hogy társunk egyetlen lábnyomában
egy egész várost felépíthetünk”
Igen! köszönöm, drága Valikám, hogy ezeket a soraimat szívedbe fogadtad.