kifeszíti a kert az éjszaka vak-
keretes vásznát dermedt szíved
fölött a homlok mögött gondolat
dereng az ég elsiratja a tavalyi
nyarat a csillagok elmagányosodnak

utolsó óráján a szerelem
a boldogságról beszél
mindenki hisz neki mégis
kiejti emlékezetéből a világ

a Tóparti fövenyen összeolvadnak
az elveszett csókok a por
regényt ír a lábnyomokról
Isten őrzi a befejezést

*

csapodár szél fákat ölelget
a levélről-levélre araszoló hernyót
mielőtt begubózna csőrébe csippenti
a rigó nem mesél neki a lepkéről
halk harangszó hulldogál

*

egyre több fájdalommal jár a vég
csak a kiválasztott keveseké
hogy álmukban halhatnak meg
ismét eggyel több csillag mióta nem vagy

nem játszhatom el hogy amíg nem bontom
fel a gyászjelentést addig él a jó barát
a halálhír telefonon érkezik
azonnal a bánat karmai között találom magam
mint vadászölyvében rikoltó zsákmány

*

eső után az ég kifakult kék köténye
sem takarja el a virágokat amiket
annyit dédelgettél a földön hevernek
pont olyanok mint te akit lefegyverzett
a tapasztalat és a tehetetlenség
nem tudsz biztonságot hagyni az utódaidra