Fű kell a földnek, hogy elmesélhesse
álmait a szélnek. A parton öregségszagú
jegenyék. Szűk gyászruhájukban károgás
fészkel. Az önfeláldozás diadalára vár a táj.
Szivárványdiadém az égen. Mivé lesz
a megérkezés, ha a várakozás
elrozsdálja a vágyat?
Kék kell az égnek, hogy hitelt érdemeljen
a békesség. A Tó vízén hattyúkat ringat
az éhség. Évszakok hullámaiban régi
indulók üteme. Hahózik a vak túlsó part,
de nem jön válasz. Panorámaképet készít
a földről az ég, mert Isten látása
rohamosan romlik.
Hó kell a világnak, hogy sebeire jusson
sterilkötés. A legnagyobb hatalom a tűrés.
Tóparthoz csapódik a határsértő vízszintes.
A titkokat tőrbe csalja a visszhang. Ártatlanul
halálra ítélt tekintetével vizslat egy madár.
Csak olyan kőbe szeress bele, ami nem vet
árnyékot, nehogy a hajnalt megsejtse a kakas.
Ha jössz, névtelen gyere, kigombolt mosollyal,
amitől meghatódnak a jégcsapok. Ne keress
vészkijáratot az esküddel lehorgonyzott történetben.
Ne álcázd homlokod az elhagyott város gyűrött
térképével. Lassan közelítsd meg az éjszakát,
amiben ott feledtél. És vigyázz, mit ígérsz,
mert átlát rajtad és a híd alá száműz a köd.
*
megjelent A kivágott nyelvű harangok című kötetben, 2013-ban
“kigombolt mosollyal,
amitől meghatódnak a jégcsapok”
Ez a versed (is) kigombolt mosoly, drága Mari…
Köszönöm, Költőtárs!
Vers kell az olvasónak. Ilyen.
Köszönöm, Anikó <3