minden nevet elvetélnek a tárgyak
nem vagyok fontos nekik én sem
pedig emlékeimben kortalanul él
az ajándékozók arcán a várakozás
kigyúló fénye amint örömömben
gyönyörködnek
minden lépés ritmusát elfelejtik
a kavicsok szükségtelen tudniuk
az erre járók célját pedig bennem
összetéveszthetetlenül zeng
anyám sétájának hangszíne ajkának
rebbenése ahogyan vasárnaponként
homlokomra csókolta az áldást
megszűnik a fasor lombjában
az izgatott remegés ami előre jelzi
a döntő pillanatokat állandósul
a szerelem szó honvágya nekem nyolc
betű nem értem miért támad riadalom
a templomtornyon ülő galambok
között ha kimondom neved
osztályrészem marad győzni
a dalt miként derékmelegítő hevét
a vének körbejárni a kert bűvöletében
emléked háromdimenziós képét
megszólítani a csillagot ami most is
úgy ragyog mint amikor elnevezted
Hidd … az a homlokodra csókolt áldás még mindig óvó burok, mint anyaméh körbeölel!
Tudom Vincze, érzem mindennap….
Osztályrészed, és nem is akármilyen, drága Mari.
Köszönöm, Tibor.
Tárgyaknak nem vagyunk fontosak. Úgy kell nekik, ha elvetélik a neveket, amikkel megtiszteljük őket.
Talán a csillagok nem ilyen hűtlenek.
Mi a férjemmel minden ösvénynek nevet adtunk az erdőben, amikor még naponta sétáltunk rajtuk együtt.
Ma is jól esik úgy hivatkozni rájuk. Pedig már csak elvétve mászkálunk ott együtt.
Így van ez, az ösvények neve megmarad, még ha nem is sétáltok rajtuk együtt…
Megszólítod azt a csillagot…
Köszönöm, hogy így érzed