Az
asszony, aki szeretett engem,
az anyám volt. Most fönn él a Mennyben.
Ám némely nyáralkonyon a függöny, ha lebben,
a keskeny ablakrésen át a langymelegben
Ő simítja hűvösre arcom.
És eljön olykor, ha nem alszom
el, ha fájok, ha lázálmok
gyötörnek, magány, netán „egzitálok”.
És van, hogy csak úgy a fotelemben ül
(ok nélkül), s van, hogy a szívemen belül.
5 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
nagyon szép Anyás-vers! köszönöm, hogy elhoztad az alkoTÓházba!
Drága Mária!
Régóta nem írtam, most ez “csak úgy” kijött belőlem, s hová hoztam volna máshová, mint a kedvenceimhez?!
Mélyen megérintettek soraid, kedves László.
Köszönöm, Tibor!
Tudom, hogy nyomon követsz (mint ahogyan én is Téged), amiért hálás vagyok.
REMEK!!!