Visszatalálni az alaphanghoz.
Megkeresni a világban a Dó-t.
Annyi baj van mindig. Hát, sóhajtozz!
De ne átkozd az életet adót…

Mert születni jó. Jó mindenképpen.
Halálra ítélt algoritmusok
kergetik egymást a mindenségben:
andalgó és gyorsuló rigmusok.

Emberek! Én hiszek a rímképlet
megváltó erejében! És hiszem,
hogy minden vers egy időkapszula.

A bennem reszkető istenképet
állandó hangra így kényszerítem.
Mint a hangvilla ágait az „A”.

*

Elásom ezt verset,
mint egy időkapszulát,
vagy mint egy itt felejtett
áldozatot. Egy ruhát-

lan testet, mi nem mozdul,
de tovább nő a haja,
mint a halálon túl
a születés sóhaja:

Oá! Oá! – susogja.
S foglya vagy, amíg hallod.
Hangvilla ága fogja
így az „A”-alaphangot.

E vers talán koporsó.
Benne nyugszik pár ideám.
S a rímképlet? Andalgó
vágyaim egyike tán.