senki nem hallja az olvadó hó hangját
árnyékok közé bújik a gyengülő szél
a homályból előlibbennek a sötétség
hírnökei lomha barna lepkék az ablakból
az otthon fénye zuhan az utcára hajamba
fészkeli magát az éj aromája
a rólad álmodó kertben alattomban
elvetik magukat komor évek

ágyam mellett rotációs gépek sokszorosítják
a boldogság röplapjait nappalok és éjszakák
között nagy hézag tátong azon át kiszököm
megtudni miért érzékenyek az utak amik mellől
kivágták a fákat jaj milyen könnyen elsírják
magukat ha meghallják a favágók teherautóját

lassan elfáradnak a tél végső napjai
de késő délután mindent füst sző be
hidegek még az esték
telihold bámul bambán a kút vizéből
és olyan halkan sóhajtozik a remény
szinte nem is hallani

délben a nap fényes pallosa lenyakazza
a lázadó ködöt a tétovázásból mikor bont
végre szirmot a tavasz hogy virágok
szelídségével betöltse szívemet
teli torokból kiáltom ébredj kikelet

ki szavaz életet a bimbónak ha sáros
földre veri az eső ki mondja meg
az árnyékukkal beszélgető fáknak hogy
itt az idő felszólalni mennyi mindent
kellett eltűrniük a tél zsarnoksága idején
és ki lesz méltó szeretettel fogadni
azt a néhány hazatérő fecskét

milyen nehéz az út törött horizont alatt
megyek utánad hogy mezei virág
illatú leheletedből lélegezzek
rajtad keresztül a nyárra látok ne menj
arra ahonnan nem várt rohammal tél közeleg
sorsunk az amit neked énekelek
ámen