„Túlságosan kék reggelek délutánra és estére
rossz időt jelentenek.” (François Mauriac)
 

olyan megtévesztően tiszták a reggelek
a nap még illedelmesen beköszön
az ablakunkon  ledörgöli a tárgyakról
az éjszaka szurkát elmesélhető képekbe
rendezi az álmainkat vicces mintákat
fest a falról a homlokunkra a hajunkkal
babrál játszik hízeleg mint a gyermek
végül képes úgy felnőni előttünk az égre
mintha kizárólag a mi kedvünkért tenné
ISTEN
szeretnénk mondani de csak annyit
mondunk arany és belevakulunk
sárga lángtenger az ég egybeolvad
vele az egész világ estére válik csak
tőle külön amikor a folyók és a tavak
medre félig üres és a nap már megint
a földön kujtorog az arca vörös és
puffadt magát keresi és hogy nem
találja szétkergeti az égen a csillagokat
nekiesik a feljövő holdnak mitől olyan
nagyképű adja csak vissza a kölcsönfényt
nem hihette hogy örökbe kapta választ
nem vár egy darabig még eldülöngél
magában a tó partján aztán sisteregve
a víz alá bukik sápadtan néz utána
a hold sokáig keresgéli a vízben
de csak a saját eltorzult tükörképét
látja mint a kút mélyére szorult
csend úgy gubbaszt kint az éjszaka
a homlokom az ablaküvegen
mintha valakit keresnék
szörnyeteg akarom mondani
de csak annyit mondok
ISTENEM
most este van majd reggel lesz
és este lesz megint a sokadik nap

 
2013. december 5.