minden nevet elvetélnek a tárgyak
nem vagyok fontos nekik én sem
pedig emlékeimben kortalanul él
az ajándékozók arcán a várakozás
kigyúló fénye amint örömömben
gyönyörködnek

minden lépés ritmusát elfelejtik
a kavicsok szükségtelen tudniuk
az erre járók célját pedig bennem
összetéveszthetetlenül zeng
anyám sétájának hangszíne ajkának
rebbenése ahogyan vasárnaponként
homlokomra csókolta az áldást

megszűnik a fasor lombjában
az izgatott remegés ami előre jelzi
a döntő pillanat érkezik állandósul
a szerelem szó honvágya nekem nyolc
betű nem értem miért támad riadalom
a templomtornyon ülő galambok
között ha kimondom neved

osztályrészem marad érted győzni
a dalt miként derékmelegítő hevét
a vének körbejárni a kert bűvöletében
emléked háromdimenziós képét
megszólítani azt a csillagot ami most is
úgy ragyog mint amikor elnevezted