nevesincs napszak
éjszaka és hajnal határán
megrekedt kor ahol folyton
alszanak a madarak
üreges csontjaiknak túlságosan
hideg a szél ami néptelen utcákon
hordja szét a jólét szórólapjait

házak homlokzatán deklasszált
nemzeti ünnep maradékaként
rúdtáncos zászlók tekeregnek
bekúsznak a nyomornegyedek
a nagyvárosokba bélrendszerükben
giliszták kanyarognak
a vezető nélküli metrójáratok

sehova nem tartoznak az emberek
elveszítik nevüket kedves arcukat
tócsák zavaros tekintetében
a búcsúzás mintáit válogatják
egy istenveled-hez
lakatlan lakás a világ úgy tűnik
mindenki odébbáll

fák sírása hallatszik a kiolvasatlan
hírlapokból ígéretek rágcsálják
az összegyűrt papírt műanyag
flakonok ácsingóznak hátha visszatérnek
egykori tulajdonosaik akik utolsó
cseppig kiitták belőlük
a remény ásványvizét

talán létezik valahol valami vérszegény
megoldás a változásra egy jogos álom
ami jelentésével nem csapja be
a sivár udvaron zajongó verebeket
talán még nem késő van valahol
egy tiszta forrás amiből félelem fájdalom
és gyűlölet helyett emberi beszéd zuhog