A kivágásra ítélt életek árnyékában lapul.
A fényt és a levegőt nem kedveli.
Magot, virágot nem terem.
Fonalai csöndben és alattomban hálózzák
be a fövenyt, amiről azt hittük: sziklakő.
Kedvenc táptalaja a pusztuló élet.
Rothadó örömünk, oszló nyugalmunk,
szertefoszló szabadságunk élteti.
Soha nem tudni, mikor és hol üti fel a fejét.
Nem ehető, mégis lenyomják a torkunkon.
2013. február 4.
nagyon érzékletes… de szerintem néhány névelőt nélkülözni tud ez a vers.az első hármat mindenképpen, csak akkor a második sor végére sem szükséges az ‘i’-betű.
Köszönöm, Mária. Még rá kell jönnöm, hogyan ell újraszerkeszteni, egyelőre inkább kukázom.
Soha nem tudni…
Mari javaslataival egyetértve, megjegyezném, hogy a félelem jegyei (jellemzői), ennél „többszólamúak”—ez a vers, jelen formájában (szerintem), egy igényes vázlatnak tekinthető.
Köszönöm, így tekintek rá.
Lenyomják a torkunkon…