Fából tákolták emberméretűre,
volt szoba foglya, istálló derűje,
hol álom, hol meg nagy szükség ledűlni,
hol aludni, hol párán szenderülni,
s a priccs, akár a betlehemi jászol,
fölmelegült a vékony szalmazsáktól,
a rossz derék is becsülte ezerszám,
hogy nem a földön háltak, s nem a deszkán,
úgy három szuszog emlékezetemben,
hívogatón, hogy létük ne feledjem,
egy nálunk élt, az öreg konyha végén,
a parázspattogtatott fények szélén,
egyet holtáig használt Mári néni,
csak onnan mert már kék egébe nézni,
egy, két házzal odébb, az istállóban,
de frissek bennem, mint lábnyom a hóban,
egy gondolattól megelevenednek,
és rám figyelve engem lélegeznek,
én bármelyikhez szívvel visszamennék,
kicsiny időre ölükön hevernék,
és takarónak fölibém terelve,
az összes csillag engem irigyelne.