hegedűhang cérnaszálán
királylány egyensúlyozik
szája szélén hegesztett szavak
fogai albínó denevérek
ÉS
az alkonyat leple alatt
hadak indulnak pilléket kaszabolni
pókhálórácsokat feszegetnek
és megostromolják e spirális éjt

*
ezer utat szórtak elém
válogattam jó nem jó hosszú rögös
az igazság az hogy lusta voltam
és mostanra már nem maradt egy sem
csupán a gyermekkor hintázik a szivárványon
s egy légtornász mindig átleng a versen

*
egyetlen arc mely évelő
morzsáiban is örök
kapkodhatják nikkel-legyek
immár nem fogyhat el

minden fény mely új nap jele
gerincén cikkanó
az alkony mely múlt nap jele
aranypor talpa alatt

*

zavar a kert mert össze-vissza
hevernek bokrok és virágok
néhány fa ötletszerűen elhajítva
a méhek röptében sincsenek szabályok
sem célt érni jótanács-járókeret
már nem egy kollektív terv része a sorsom
most egyedül nekem kell megterveznem
merre menjek mit csináljak s megtanítani
röpülni kalitkához szokott lelkemet

*

múlt és jövő ívén
a Hídon állva
szárnyat bont
az este s ellebeg
ösztönöm emlékezik
a halálra
a lét szervezi
önvédelmemet

*

csillagszemcsés éjek dörzspapírja
egy-egy sorsréteget csiszol le rólam
ezért mélyembe rejtelek téged
nehogy idő előtt elveszítselek

*
itt fogna egyetlen szó szigete is
de mindenütt hullámzó némaság
a tekintetek kiszáradt kutak
és minden érintés dörzspapír
mégis akár a kagyló
nyílok és csukódom
talán gyöngytől izgatva
talán hiányától izgatottan