Talán majd eljönnek kendőkertjeid rojtjaiért
Fekete hattyúim s szálaiddal óvod őket
Csuklójukon, lábukon a szabadságtól,
Míg félő magányunk gőgicsél ablakunk alatt
Mint a kuvik madár, éhsége, szomja kilesné még
Nőiességed bájaitól meleg ágyad méhében a lányt,
Kinek hajába kötözött fehér szalag-szerelméért sóvárog
Egyedül, létében gyermekzsivalytól fosztott meddőség
Minden, amit öröknek hitt és kimondott a zsivány béke,
Talán majd egyszer betűktól varas szájjal
Kuncsorognak kertkapuidra dőlten az évek,
Zavarukban úgy tesznek mintha nem ismernének,
Rontásaikból nem kérsz többé, ők sopánkodnak majd,
Egy hazát fedett nyelv alatt megbújt jóságért,
Te érted, költők királynőjéért vétkezik egy nemzet,
Tudatában elhantolt édességgé lesz minden keserűséged,
Mellnyi kovászt dagasztó sóhajok, csókok, könnykavicsokat
Vetnek teremni aratásra a rank érett idő kaszafogait fenve csak,
Talán majd illik hozzád minden csorbaság, pöszeség,
De ami tőkéletes, tőled lesz szép, tömjénezett oltár, a vers,
Megnyíló pokol és menny, vallomástban ég minden gyertya a sor,
Talán másodpercenként félbe hagy a teljesség,
Harangot húzat a múzsa, nászra, torra hívott Isten kéri kezünket,
Nem mondhatunk, se igent, se nemet, tanúink végleg megdermednek,
Belső szentélyeink egyházas szobrai előtt zarándokló lelkek,
Imádatukban elhordoznak, mint zsebükben nyílt bicskát,
Eloldani a függést, a szeleket, a vizeket, a hegyeket, az egeket,
Talán majd eljönnek kendőkertjeid rojtjaiért
Fehér hattyúim s szálaiddal óvod őket, tavaszokat, nyarakat,
Őszek, telek csuklójukon, lábukon a szabadságtól,
Míg félő magányunk gőgicsél ablakunk alatt
Mint a kuvik madár, éhsége, szomja kilesné még
Nőiességed bájaitól meleg ágyad méhében a lányt,
Kinek hajába kötözött fehér szalag-szerelméért sóvárog
Egyedül, aralétében gyermekzsivalytól fosztott meddőség udvarol,
Minden, amit öröknek hitt és kimondott a magány madonnája, neked.