ma elengedem póráz utcáiról a várost
hadd nyargaljon kicsit szabadon mire
visszatér boldog mesét próbálok neki
írni legalább ő ne érezze hogy ez az este
olyan seholsemjólenni-este és amikor
zihálása beszédhez csitul megkérdi mire
volt jó felparcellázni a tájat ha mindössze
azt értük el vele hogy minden és mindenki
idegen lett benne
de mi csak a változatlant szeretjük
nem vesszük észre hogy együtt öregszünk
az ággyal az asztallal és a székekkel
és már csupán utódaink mindenre rácsodálkozó
szemében úszik a szerelem könnyes örökkéje
bocsássuk meg a bútoroknak hogy túlélnek
bennünket amíg mi éppen azon igyekszünk
hogy valahogy kibírjuk a lassú közeledések
helyett a gyors távolodások hatalmát
bocsássunk meg a végkifejletnek
ami nem a véletlenek egybeesése
miatt következett be a történtekért
mi magunk vagyunk felelősek
http://www.magyarkurir.hu/hirek/gyonasra-lelkibeszelgetesre-hiv-gorogkatolikus-egyhaz-megbocsatas-napjan
Különös egybeesés… Ölelésem
Nincsenek véletlenek, drága Valikám. köszönöm a linket. ölellek!
“lassú közeledések
helyett a gyors távolodások hatalmát”
Belém nyilalltak soraid, drága Mari.
Köszönöm, hogy szívedig juthattak gondolataim.
Felelősek vagyunk, és magunknak a legnehezebb megbocsátani. Pedig ott kezdődik minden.
Versed minden sorával azonosulni tudok. A.
Köszönöm, Anikó a megerősítést 🙂
Épp tegnap olvastam “Pálferi” atyától:
” A megbocsátás egyemberes feladat. A kibéküléshez két ember kell.”
És milyen igaza van… köszönöm jöttödet.
“de mi csak a változatlant szeretjük
nem vesszük észre hogy együtt öregszünk
az ággyal az asztallal és a székekkel
és már csupán utódaink mindenre rácsodálkozó
szemében úszik a szerelem könnyes örökkéje” Nem lehet ennél szebben… <3 Ölelésem ma is és mindig…