Valahol messzi, mintha egy csillag —
de csak a képzelet, csak az.
Testetlenné foszlott megannyi ígéret.
Kidőltek alólunk a napszakok:
csontfehér hajnal, kikezdett zenit,
seblázas alkony. Pihen a menet.

Ártatlanul a fűben elterülve: kitárulkozás.
És kémlelés is — elcsigázott lovak horkannak,
alattomosan roppan valahol egy faág.
Már az indulás pillanatában veszítettünk,
idő elől szököttek. Nyomja a lelkünk
hány könnyelműen eltékozolt nap!

Ártatlanul a fűben elterülve. Gyanú,
egyre csak gyanú. Kiégett tűzhelyek,
régen megfakult, tépett zászlók. Hamu.
Pányván az indulat, lehajtott fejű
fegyverek. Átkelés majd a hídon.
Betöltött pályával, teljes ívvel.

Még ártatlanul a fűben elterülve.
Úttalanul, így hát léttelenül is.
Térni vissza a forráshoz — esküszöm,
egyszer elérem a tengert!
Nem tartok már, csak a győzelemtől.
Szerelmeim porán nyíljon lóhere, négylevelű.

Emlékek tüzénél lassan felmelegszem.
Begombolom a terepzubbonyt, a sisakot
lombokba öltöztetem. Útra kész a menet.
Megfáradt tagjaim biztatom: semmiség.
Erőlködöm, hogy káromkodni tudjak.
Felderítőnek előreküldöm viszolygásom.