ha majd a dalnok
kihal belőlem
és állok ismét
éktelen
buckámat hordja
szét
kóbor szél
reménytelen
ha majd jönnek
daltalan
kopár szavak
lanttalan
és gőg táplálja
dacos lelkemet
kerüld majd
érintésemet
mi marad
egy morzsányi
falat
egy cseppnyi
harmat
hajnalban hasadt
lélekdarab
aléltan
kimerülten
gyantát csorgató
kérgen
repedten
elszivárgott már
istenem
sápadt hitemen
didergek ritkuló
koronám alatt
s terítem ősznek
rőt zsámolyát
ha csuklik térdem
takaróján
megpihen majd
bukó homlokom
2005.11.01.
Csodás duett… kép és Vers. viszem tovább… hadd olvassák, hadd szelídüljenek tőle az emberek.
Tó Asszonya ___köszönöm 🙂
Lélekemelő 🙂
Jöttödet köszönöm, kedves Vali!
Szívig ható dallam, kedves Vincze.