Éveim hangyányi-kis napok rendre
szertehordták, és túl életem felén
elfogytak az út, s a morzsák,
mint az édes-otthon-menedéke fény
a szülői ház fárosz-ablakán.
És – a bőr, az izmok, a szív – a testem
emlékszi jól az áradó időt,
ám, hogy ízenként már-már benne vesztem,
a tompa agy nem fogja föl,
csak áll, és csak csodálkoz’,
és nem tudja, most mitév’ . . . ,
s a megannyi év
mi végre telt.

Ki látja, hogy még élek, és a lélek
nem csak hálni jár . . ., s a test sem,
sőt, elhálna néhány éjszakát,
ámbár mostanában egymagam, ha fekszem,
ölelve féltőn önző magányom.
S ha mégis nőre vágyom,
se szeri, se szárnya,
és az amputált remény hiánya
fáj.