A remény higanyszála nulla fok alatt. 
De végül ezt a napot is felülmúlja 
a mérleg egyensúlyt kereső nyelve. 
Ó, mennyi diadal a tócsákba fulladt 
lábnyomokban. És a barbár vihar 
mindennap kivégez egy fát. 

Ideges szél szagol hajadba. 
Cézanne-akvarell a Tó, fölötte 
elmosódó szerelmes fecskepár. 
Beleolvadnak a táj vázlattömbjébe. 
A rádióból hírek. Az iszonyat sava lemarja 
az idegszálak rostjait és a jövőbe szivárog. 

Visszafelé lapoz a gyűlölet szele a történelemben. 

Csak nehogy feledésbe merüljenek 
a dátum nélkül maradt félelmek, 
a gyengédség merészsége, 
a kéziratok mágneses erőtere, 
az együttérzés emlékművei. 

Gyászos hegyekből áll a túlpart. 
Oda sem érdemes. 
Villámok izzószála szélesíti a látóteret. 
Összebújnak az árvácskák a kertben. 
Megosztoznak az árvaságon. 

De egy reggel, amikor az égen éppen 
elhalványulnak a csillagképek, kigyullad 
a fűben a százszorszépek Tejútja. 
Egyenes gerincű jegenye vagy, 
akit a csend színpadára szólít a rendező. 
Vagy madár, aki törött szárnnyal 
is felfelé igyekszik. És akkor meghallod 
a virágok tanítását: Fordulj a Nap felé, 
és nem látod többé az elmúlás árnyékát.