Egy titkot őrizget gyerekkorom,
hogy bevett vár lett a templomtorony,
ott magasabban voltam, mint a fák,
és lelkem körbe néződte magát,
a falépcsők vén pora rám tapadt,
megragacsozva pőre talpamat,
a tornyon fönt födetlen ablakok
ölébe lógva két harang lakott,
fölkapaszoltam, nem félve sokat,
és megrebbentettem a baglyokat,
de bármekkora volt a szenvedély,
megroggyantatta lábaim a mély,
a rejtély vonzott, nem a félelem,
s míg Isten némán nyújtózott velem,
a nagyharangon körmöm pöcgetett,
de bennem zúgott az egész üreg,
s a szent zaj, mintha csöndjét féltené,
úgy röppent föl a mennyország felé.