Ötletadó Kelebi Kiss István, Hidaló című verse.

– Szia Hátkézláb! Pecázol?
– Ugyan, hegesztett hidat lógatok át a folyón. Sokkal egyszerűbb az átkelés a túlsó partra így, mint úszva.
– Mindig keveselltelek, még most is partra ragadva, hínárok közé lógatott lábakkal éldegéled az életedet. Úgy gondolod, ha a víz hűsítően végiglötyögeti a talpaidat, máris kinyílt előtted minden? Még azzal sem foglalkozol, hogy tél közepén, mezítláb odafagysz a lék mellett üldögélve. Mit kezdjek veled, én egyenetlen barátom? A hidak más célra készültek, főleg az ilyen egyszer használatos átnyúlok. Körkörös formában használva, magadtól magadhoz is visszaérhetsz.
– Jól van na, de mit csináljak önmagammal?
– Légy emberáthidaló!
– Ezt úgy mondod, mint annak idején Jézus Péternek a halászságot.
– Hasonlóan csupán, sosem fogom megközelíteni Őt, nem leszek a Teremtő fia, bár teljes erőből próbálom követni.
– Igen, észrevettem… Ezt a hegesztett hidat is úgy vetnéd el, mintha jogod volna hozzá. Ha el is vennéd tőlem, termőhíd zöld talajába vetve, sok-sok hegesztett átkelőt takaríthatnék be.
– Én nem a folyókon szeretnék embertől – és persze emberektől – emberig átkelni, hanem oda feljutni. Bár az irány esetleges, vagy lényegtelen, mert mindenhol és mindenkor…
– Ja, mindig ilyeneket hallok tőled. Elveszítetted az egész humorérzékedet. Lepecázod a hegesztett hidamat, a végén majd lábat kellene mosnom.
– Azt teszed, a sajátodat.
– Na jó, úgy látom a lábamat beleraktad egy céltáblába, hogyha majd erre jár Tell Vilmos, pontosan belenyilazhasson. Viszont az az antik kulcsocska éppen megfelel!
– Hogy hívják ezt a folyót?
– Miért kérdezed, játszol velem? Te is tudod, itt nőttél fel.
– A partját és a medrét nevezhetik valahogyan, de a vize már számtalanszor odébbállt. Ha a cseppeket torkolattól földgyomor forrásig egybekötöd, gyönyörű kerek fűzért csinálhatsz belőlük. Majd az egész mindenség körkörös lesz. Ember emberrel, szív szívvel, lélek lélekkel és minden Istennel.
– Ha nem ugyanazon kivetősarkon tanultuk volna a vízhídhegesztő dinamikát, most lenulláználak, de tudom, hogy csak átmeneti önzűrzavarodban keresgélsz, tapogatsz a sötétben. Nyilvánvalóan megtanultuk – mert megtanították nekünk, s ha jól tudom te is a professzori cím titulusaként oktattad -, hogy a tudományos hídhegesztés egyoldalú.
– Emlékszem erre a tévtézisre, olyannyira, hogy tanáraink még azt sem merészkedtek leírni, hogy esetleg embertől emberig lehetséges volna. Persze arra is jól emlékszem, hogy a mi szőrmentén szerzett tudományunk, fokozatról fokozatra zárja ki mindazt, ami a hegesztett híd egyik oldalán túl – nem, nem ám a folyó másik partján – létezhet. Ha pedig kijelentőmódban mondom, hogy létezik, akkor már elvakult, betokosodott hídhegesztett bábnak néznek. Drága barátom, ki itten locsolgatod lábad bütykeit, nem a sötétben tapogatózom, hanem a fény világította be szemeimet, úgy és akkor, amint és amibe te, a beszűkült hegedvény rabja, magadtól sosem léphetsz. Reménykedem, hogy a kegyelem forrása..
– Magadról beszélsz? A kegyelem a királyoknál, a bíróknál meg az államelnököknél van, a forrás pedig ennek és minden más folyónak a legelején.
– Ez a lerögzültség a te nagy bajod. No nézzük, most az egyszer – merthogy eddig csak elméletileg bátorkodtál – lógasd át hegesztett hidadat a túlsó partra.
Az a híd az első örvényig ért csupán. Tartója, a lábát mosogató elszomorodott. Talán valamit rosszul csinált, ezután majd másképpen hegeszt, gondolta.
– Próbáld meg felém nyújtani! Látod, hozzám elér. Most ideülök melléd, emeljük mindkét oldalról.
– Kicsit nehéz ez a fémszerkezet… Érdekes, magától emelkedik, s valami fölfelé húzza… A vége izzik, vagy piroslik csupán? Fehér fény özönlik le rám! Mi történik? Valami nagyon nagyot csobbant a víz színen… Barátom, leesett szememről a hályog és már én is látok.