Szavakból vetett vályog.
Talán elkészül a ház. Talán
szétázik. Sár és pelyva lesz.
*
Fészek emlékét szorító ág
a halott gerlepárra vár,
de a törzsben hajó mocorog.
*
Elgurítod, vársz. Megfordul.
Átsuhan rajtad. Földöntött álmok
hevernek mindenütt.
*
Mehetne kövezett úton,
toronyiránt, de ösvényt vág
a bennünk-lakó rengetegben.
*
Néha dörgés-nélküli villám.
Néha dörgés villám nélkül
és szélnek támasztott létra.
*
Szavakból ácsolt tutaj.
Sodródik. Reménykedik. Hátha
nem lakatlan a sziget.
Okkal reménykedett (most is), Barátom.
Precíz, Istvándorom… De a Te verseid sosem lakatlan szigetek… ölellek: KedvesMarid
István! A verseid mindig annyira tökéletesen kidolgozottak, mint egy mérnöki munka ___ ezért is kedvelem őket 🙂