A falu a völgybe leérkező, dupla kanyarba csavarodó út két oldalán álló házak sora. A Habsburgoknak tetszett volna valaha, ők szerették, sőt, kötelezően előírták ezt a településszerkezetet. De az idő nem áll meg, bár néhol lassabban mozdul. Mint például itt, a hegyek között. Másfél évszázad alatt mindössze két utcát nyitottak a főutcára nagyjából merőlegesen. Azok is rövidek. A város felől érkezőknek először egy dombra kell felkapaszkodniuk, onnan éles kanyart véve leereszkedniük. Az út mellett, balra, öreg ház áll, nem túl nagy, eredetileg vályogból épült. A sárból és törekből vetett tégla jó építőanyag, még itt a hegyek közt is, a télen-nyáron párás levegő és a nagy esők ellenére, kitart akár száz évig. A házat az egymást követő tulajdonosok később égetett téglából épített falakkal bővítették, cseréppel fedték. Most garázs is tartozik hozzá, a telket alacsony kerítés, és azon túl árok választja el az úttól.

A férfi és a nagy, barna kutya az út mellett sétált. Felballagtak a dombra, az elágazásnál jobbra kanyarodtak és mentek tovább, felfelé. Még pár száz méter a dombtető, minden nap odáig sétálnak. A kőkeresztre szegelt, kopott festésű bádogisten mellett megálltak. A férfi rágyújtott, a kutya a lába elé heveredett. Sűrű, apró, hideg cseppekben szitálni kezdett az eső. Ha éjjel megjön a fagy, reggelre gonosz hellyé válik a világ. A férfi a mozdulatlan levegőbe fújta a füstöt. Világosodott az ég alja, aztán messze, túl a horizonton, a nap, mint egy hatalmas, vörös korong, kibukkant a felhők alatt, mielőtt végleg eltűnt volna. Rövid időre felfénylett, mint egy távoli, gyenge reménysugár.

Óvatosan hajtott, nem szerette a szürkületet, az esőt és a keskeny, hegyi utakat. Később, ha teljesen besötétedik, jobban érzi majd magát. Csak köd ne legyen. Jó lenne korán hazaérni. Kitapogatta a dzsekije zsebében a cigarettát és rágyújtott, aztán bekapcsolta a CD-lejátszót, hogy oldja magában a feszültséget. Kicsit babrált a hangerővel, azt szerette, ha hallja a zenét, de a környezet és az autó hangját is. Ha a zene nem tereli el a figyelmét a vezetésről.

„Road is white, sky is black
Rattlesnake run down your back
Desert howls like it’s noon
Bang bang bang boom boom boom boom…”

Bal és jobb keze mutatóujjával dobolta a ritmust a kormányon. Az autó simán futott, az ablaktörlő nem húzott csíkot a szélvédőn. Ujjnyira leengedte az ablakot, hogy a huzat kicsapja a füstöt. Jól érezte magát. Talán mégis korán hazaér, teát iszik a kádban ülve és olvas majd. Holnap pedig vásárol, ajándékot csomagol. A holnaputánra nem gondolt, a szenteste programján nincs mit gondolkodni. Elmegy az anyjához, ott lesz a bátyja is. Vacsoráznak, beszélgetnek, aztán hazataxizik és zenét hallgat, talán Mozartot vagy Csajkovszkijt.

„I want your love, I want your love
I want your poison in my cup
Morning sun, rises soon
Bang bang bang boom boom boom boom”

A kanyarból kihajtva egy pillanatig úgy érezte, kihagy a motor. Megugrott a fordulatszám, de az autó nem gyorsult. Aztán minden rendben volt megint, csak a kerekek súrlódó zaját hallotta és a zenét. Megborzongott, felhúzta az ablakot. Jó lesz otthon. Jó lesz pár nap nyugalom. Ebben az évben már nem dolgozik. Élvezi majd a meleg csendet, a semmittevést. Olvas, filmet néz, kialussza magát. Kikapcsolja a telefont, nehogy felhívják az emlékei.

„Bang bang, in ring of fire
Bang bang, my sweet desire
Bang bang, my love is true
Bang bang, I’d die for you
Bang bang bang boom boom boom boom”

A motor ismét kihagyott, ezúttal hosszan. Most nem lehetett szó tévedésről, hiába nyomta a gázt az autó lassult, a fordulatszám felugrott négyezer fölé. Kétségbeesetten kinyomta a kuplungot, visszakapcsolt harmadikba. A kocsi megrándult, nekirugaszkodott. Lassan, óvatosan váltott sebességet. Figyelt, lassított, majd fokozta a tempót. Semmi, csak az egyenletes, tiszta motorhang és a kerekek surrogása. Érzete, ahogy egy izzadságcsepp elindult a hátán lefelé. Istenem, add, hogy kitartson hazáig – fohászkodott és újra rágyújtott. Az elágazáshoz érve lelassított, megállt. Ha a város felé hajt tovább, csaknem harminc kilométert kell megtennie a nagy semmi kellős közepén. Bármi megtörténhet, az is, hogy az autója végképp feladja. Az ünnep előtti ritka forgalomban órákig várhat, míg valaki arra jár, megáll, segít neki. Ha balra megy tovább, a kanyar után rögtön ott van valami kis falu. Balra kanyarodott.
Amikor a motor végleg leállt, kigurult az út szélére és töprengett. Dombtetőn áll. Ha kiszállna és visszatolná a kocsit az útra, megvárná, amíg gurulni kezd, beugrana és a lejtőt kihasználva talán sikerülne újraindítania. Lehet, hogy meg tudná csinálni. Lehet. De ha a kocsi nem indul, a lejtő alján kell majd félreállnia, az út pedig jeges. Ha valaki a lejtőn fékezni próbál, pont az ő autójába csúszik. Nem, akkor már inkább itt száll ki és lebotorkál valahogy a faluig.
Felhúzta rövid kabátját, magához vette a táskáját, bezárta a kocsi ajtajait. Előszedte a telefonját és ránézett a kijelzőre. Reménytelen. A hegység kellős közepén nincs térerő. Félúton járt a völgybe vezető úton, amikor a lába kicsúszott alóla és elesett. Ült az undorítóan hideg, útszéli fűben, érezte, hogy a nadrágja átázik. Csendesen sírni kezdett.

A férfi fényes acéltálba öntötte a kutya vacsoráját, letette a fal mellett álló kis deszkaalkotmányra. Amikor a jószág enni kezdett távolabb lépett, nekidőlt a ház falának. Hallgatta a távoli kutyaugatást meg a fenyves monoton zúgását. Élvezte a faluból erre szálló gyenge füstszagot, a sötétséget és a magányt. Végül is ezért költözött ide. Magányos szeretett volna lenni. Jó helyet választott.
A konyhában tett-vett, amikor megszólalt a csengő. Felkapcsolta a tornácon a világítást, leakasztotta az ajtó melletti fogasról a kapu kulcsát, aztán átvágott a kerten a kerítéshez.
– Jó estét, ne haragudjon, tudna rajtam segíteni?
Nem találta a hangját. A világ legszebb nője sírt a kapuban. Motozott a kulccsal, csak nehezen sikerült kinyitni a kaput.
– Jó estét – köszönt végül, a nő pedig szipogva törölgette a szemét és szabadkozott.
– Nem akarok bemenni. Illetve… Ne haragudjon, de van telefonja? Az enyém nem működik. Vagyis nincs térerő…
– Azt hiszem, mégis be kell jönnie. Nekem is csak mobilom van. És számítógépem.
A nő az égre emelte a szemét; „Ezt nem hiszem el!” – nyögte.
– Jöjjön – biztatta a férfi –, ne álljon itt az esőben. Menjünk be, aztán elmondja, mi történt.
– Ha ideadja a kulcsokat, megnézem. Fent állt meg az elágazásnál?
– Ott.
– Okosan tette. Amíg kint vagyok mossa meg az arcát és üljön a kályhához. Látom, hogy átfagyott.
– Inkább állok. Csupa sár a…
A férfi bólintott és szó nélkül kockás takarót húzott elő a szekrényből. A fotelra terítette és kiment. Olajzöld düftinkabát és vastag talpú bakancs volt rajta, amikor visszajött.
– A házból ne menjen ki. A kutya elég jámbor, de maga idegen, nem fogja kiengedni. A fürdőszoba itt van, törölközőt talál bent. – Mire a vendége válaszolhatott volna, el is tűnt.
A nő kilépett a cipőjéből és kitetette az előszobába. Megállt a szoba közepén és körülnézett. A sarokban nagy, fekete vaskályha, mellette a pléddel letakart fotel. Asztal, állólámpa, másik fotel. Polcok, rajtuk könyvek, a másik sarokban CD-lejátszó és két hangfal. Szekrény, régi, nagy, kétajtós. Kinyitotta, benézett. Zakók, kabátok, nadrágok. Felettük a polcon pulóverek, pólók. Női ruha, cipő sehol. „Szóval egyedül élsz, megmentőm…”
A fürdőszobai polcon borotva, arcvíz, férfikellékek. Szinte forrónak érezte a vizet, ahogy a kezére folyatta, de amikor mosni kezdte az arcát, rájött, hogy csak langyos. Tényleg átfagyott. A keze legalábbis. Megtörölközött és leült a kályha mellé. Furcsa érzése volt, beletelt kis időbe, mire rájött, mi zavarja; még soha nem hallott ekkora csendet. A férfi járt a fejében. Nem fiatal, a haja nyilvánvalóan szőke volt, amíg őszülni nem kezdett. Most már olyan színű, mint a száraz homok. A bőre is száraz és jól állnak neki az apró ráncok. Magas, de nem sovány, inkább az a fajta, akire azt szokás mondani, szikár.
Szeretett volna rágyújtani, akkor jött rá, amikor a zsebébe nyúlt, hogy még mindig kabátban van. Felállt, körülnézett, nem látott hamutartót. Sóhajtva lehámozta magáról a kabátot és kivitte az előszobába. Megállt egy pillanatra, kis tétovázás után visszabújt a kabátba. Nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy túlságosan otthon érzi magát. Visszaült a kályha mellé, de kisvártatva már kellemetlenül melege volt. Levette a kabátot és kivitte, felakasztotta.
– Őrület! – gondolta, amikor visszament a fotelhoz.

– Rossz híreim vannak. Meg tudnám gyógyítani a beteget, de csak itt, a garázsban. Ehhez viszont le kellene vontatnunk a dombról.
– Megoldjuk.
– Meg, de csak reggel, ha kisütött a nap. Az út jeges és maga pillanatok alatt belém csúszna, annak pedig nincs sok értelme. Csak tetéznénk a bajt.
– Akkor most…? Van itt valami szálláslehetőség?
– Van. Már meg is találta. Ebben a mi kis falunkban se szálloda, se vendégház. Itt a kocsma is bezár este hétkor. A helybéli asszonyok legnagyobb örömére.
A nő, bár bosszús volt, maga sem tudta miért, elnevette magát.
– Azt mondta ne menjek ki, mert a kutyája megtámad.
– Kizárt, hogy bárkit is megtámadjon. De az idegeneket egyszerűen nem engedi ki. Jöjjön! Mutatkozzanak be egymásnak.
A nő megállt az előszobában, a férfi pedig kinyitotta az ajtót. A nagy barna kutya bejött, megállt és a nőt bámulta, aki összecsapta a kezét.
– Istenem, de gyönyörű vagy! Angol masztiff, ugye? – A férfi bólintott. A nő lehajolt, kezét előrenyújtotta. – Gyere, kis drágám, gyere – biztatta a kutyát, aki felnézett a gazdájára, aztán meglehetős méltósággal a nőhöz sétált és óvatosan megszagolta az elé tartott kezet. Orrával félretolta és fejét a nő térdéhez nyomta.
– Most már megsimogathatja.
– Hogy hívják?
– Dzsenni.
– Dzsenni… Szóval kislány.
– A legteljesebb mértékben.
– Ez furcsa. Tudja, én mindig azt hittem, a férfiak szívesebben tartanak fiú kutyát. Főleg házőrzésre.
A férfi elgondolkodva nézett hívatlan vendégére.
– Van kutyája?
– Kicsi a lakás…
– Nos, ha valaha vidékre költözik és szüksége lesz egy jó testőrre, csak lány kutyát válasszon. A fiúk megbízhatatlanok. Amint megérzik, hogy valahol egy tüzelő szuka van a környéken, már csak egy dologgal törődnek: hogy az összes többi kant elmarják mellőle.
– A férfiakkal ez másképp van.
Ismét elgondolkodva nézett a nőre, végül csendesen annyit mondott:
– Igen. Vannak különbségek.
Hallgattak, végül a kutya otthagyta a nőt és lábával megkaparta az ajtót. A férfi kiengedte, aztán cigarettát húzott elő és a csomagot a nő felé kínálta.
– Azt hittem nem dohányzik!
– Miből gondolta?
– Szerettem volna rágyújtani, de nem találtam hamutartót.
– Általában a tornácon füstölök. Ez természetesen a vendégeknek nem kötelező.
– De nem is tilos. Menjünk ki.
– Nem ki, hanem be. Részben, mert nincs magán cipő. Részben pedig azért, mert Dzsenni kiszámíthatatlan és néha kicsit szertelen. Összesározza, ha magára ugrik.

Ültek egymással szemben a két fotelban. Néha egymásra néztek, és a férfi arra gondolt – íme egy nő, aki tud hallgatni. Talán beszélni is, szavak nélkül.
– Ha nem zavarja a mérete, kaphat férfipizsamát és egy fürdőköpenyt. A járást már ismeri. Ha vár egy kicsit, talán adhatok női tusfürdőt, de erre ne vegyen túl erős mérget.
– Nem akarok a terhére lenni.
– Késő bánat.
A nő ismét elnevette magát. Már nem volt bosszús.
Amikor kijött a fürdőszobából, a férfi alaposan megnézte, a szemében mosoly bujkált, de az arca mozdulatlan maradt.
– Ha ki mer nevetni, esküszöm, hogy itt hagyom.
– Sose tennék olyat. Jól áll magának a fekete, de a pizsamanadrággal konfliktusai lesznek.
– Már vannak. Hiába hajtom fel a szárát, és félek, hogy rálépek.
Amikor a férfi egy nagy ollóval térd felett levágta az engedetlen nadrágszárakat, a nő felnézett a plafonra és azt mormogta: – Ezt én nem hiszem el!
– Ott talál CD-ket – intett a férfi a polc felé.
– Válasszon maga.
– Nyomaszt a döntéskényszer. Jazz, rock vagy szomorúzene?
A nő mellé guggolt és végignézett a lemezeken. Miles Davis, Bonamassa és Weather Riport, Santana, Cream és Hendrix, Hooker és Muddy Waters. Sztravinszkij, Ravel, Beethoven és Rahmaninov… Amikor meglátta a Csajkovszkij lemezt, kivette a sorból.
– Ezt lehet?
– Miért ne lehetne? Hallgassa, én pedig megyek a konyhába.
– Tudok segíteni?
– Biztos vagyok benne, hogy tud, csak éppen felesleges. Hallgasson zenét, tegye fel a lábát és melegedjen. Fél óra múlva tálalok.
A nő hátradőlt, behunyta a szemét. Úgy érezte lebeg, valahol ég és föld között, langyos, mélybarna nyugalomban. A férfi arcát képzelte maga elé. Hány éves lehet? Nem fiatal, nem is öreg. És… „Ismerd csak be, hogy nagyon vonzó! Édes Istenem! Lehet, hogy belebotlottam valakibe?”
Aztán: „Lassíts, azt se tudod kicsoda? Azt se, hogy hívják! És ha már itt tartunk: azt se, hol vagy!”
Sültszalonna illat és fokhagymaszag rángatták vissza a földre. Rágyújtott. Épp csak végzett a cigarettával, amikor a férfi bedugta a fejét a konyhából:
– Tálalva!
A tányérján szép adag spagetti, gomba, valami tejszínes mártással, a tetején ropogósra sült szalonnadarabokkal.
– A sajtot mindenki magának reszeli. Én ugyanis nem szeretem.
Az étel íze mennyei volt.
– Mi a trükk?
– Nem tudok róla, hogy lenne. Még csak nem is olíva olajjal főztem. De talán a friss bazsalikom.
A nő pillanatok alatt eltüntette a maga adagját.
– Ne haragudjon, de… – bizonytalanul körbepislogott – kaphatok még?
Ragaszkodott hozzá, hogy elmosogasson. Így aztán helyet cseréltek. A férfi hátradőlt, és úgy érezte, lebeg, valami különlegesen puha, jó illatú melegségben. Realista volt világ életében, nem hitt a csodában, a véletlenben, felsőbb hatalomban. Csak a tapasztalati úton szerzett tudásban, a tényekben, kézzelfogható dolgokban, a racionalitásban. Mégis – a konyhájában egy vadidegen nő mosogat az ő pizsamájában és frottír köntösében. És micsoda nő! Fiatal, gyönyörű…
Edény csörömpölés és kávéillat rángatták vissza a földre.
– Van egy problémánk, amit közösen kell megoldanunk.
– Mi lenne az?
– Tea vagy forralt bor?
– Bort forralás nélkül, lehet?
Összetegeződtek. A második pohár után a nő felnevetett.
– A kutyád nevét tudom, a tiéd pedig nem…
Bemutatkoztak, aztán próbáltak illemtudóan és kimérten viselkedni. Ismerkedni és beszélgetni, csak úgy. Könnyedén. Félvállról.
– Mivel foglalkozol?
– Marketingelek. Ostoba vagy lusta emberek helyett próbálom sikeressé és ismertté tenni a vállalkozásukat.
– Sikerrel?
– Többnyire. Ha nincs siker, nincs pénz. És te mit csinálsz?
– Egy éve már csak a napot lopom.
– És mielőtt naplopó lett belőled?
– Problémákat oldottam meg.
– Ügyvéd vagy?
– Pénzügyi tanácsadó – voltam. Szabadúszó. Szárazabb, mint az ügyvédi praxis. De kalandosabb. És ahogy mondod. Ha nincs siker, nincs pénz. Szóval többnyire sikeres voltam.
– Miért hagytad abba? Kiégtél, elfásultál, nem érzeted már a kihívást?
A férfi megint csak elgondolkodva nézte a nőt, mintha nem tudná eldönteni, komolyan beszél-e.
– Prózai oka volt. Csalódtam.
A nő félrehajtotta a fejét, két kezében dédelgette az üres poharat.
– Tárgy? Személy? Fogalom?
– Személy… Ha már rákérdeztél.
Hallgattak, a férfi felállt, töltött. A nő apró madárkortyokat ivott a borból, a pohár pereme felett nézett a vendéglátójára.
– Megkérdezhetem hány éves vagy?
– Hatvanegy.
– Hatvanegy évesen leköltöztél ide, a világ végére, egyedül?
– Először is nem a civilizációból vonultam ki. Másodszor, csak annyira vagyok magányos, amennyire az akarok lenni.
– De miért egyedül?
A férfi elgondolkodott. Rágyújtott, csak utána válaszolt.
– A mojave indiánok rendszeresen átkelnek a sivatagon. Vannak, akik évente többször is. De mindig gyalog. A lovukat nem viszik magukkal.
– Miért?
– Mert szeretik a lovakat.

– Te hány éves vagy?
– Februárban leszek harminc.
– Nem kell válaszolnod, ha nem szeretnél. Egyedül…?
– Egyedül. Csalódtam.
– Tárgy? Személy? Fogalom?
– Fogalom. A férfi meglepetten nézett rá. – Válás – mondta a nő. Nevettek.
– Te nős voltál? Egyáltalán – voltál nős valaha?
– Voltam. De rossz témánál kötünk ki.
– Na, tényleg… Viccen kívül, voltál nős?
– Négyszer.
A nő felszisszent. Az már valami.
– Ki rúgta fel a szerződést?
– Kétszer én. És te?
– Én nem szegtem meg a szerződést.
Megint hallgattak egy ideig. Végül a férfi szólalt meg: – Mondtam, hogy rossz témánál kötünk ki.
– Voltál boldog valaha is?
– És te?
– Egyszer. Nagyon rövid ideig. Talán három napig.
– Ne hülyéskedj! Volt házasságom, ami rövidebb ideig tartott!
Nevettek, oldódott a nyomasztó, már-már rájuk telepedő kedvetlenség. A bor elfogyott, amikor a férfi új palackot bontott volna, a nő azt mondta, már ne. Elég volt ennyi, neki legalábbis. A férfi kabátba bújt. Amikor észrevette a nő kérdő pillantását, fejével az udvar felé intett.
– Ránézek Dzsennire. Ha nagyon hideg van, beengedem. Vékony a bundája, nagyon tud fázni.
A nő is felvette a kabátját és megállt a tornácon. Kis idő múlva a férfi odaállt mellé. – Azt mondja, jó neki, ahol van.
A nő elmosolyodott. Hallgattak, nézték a lombjukat vesztett fákat. A felhők szétszakadoztak, a hold fehér fénye megvilágította az arcukat. Már egymást nézték a kékes ezüst ragyogásban. Úgy csókolták meg egymást, mint pályaudvarokon szokás, amikor nagyon rég várt szeretők érkeznek, éjféli vonattal. Amikor a férfi az ágyban átölelte, a nő arra gondolt, hogy nem normális. Lefekszik egy hatvanegy éves pasival. De a férfi gyengéd tapasztaltsággal találta meg érzékeny pontjait és benne fellobbant a vágy.
– Na és? Kit érdekel? – gondolta, aztán elsodródtak valahová együtt, valahová a semmibe vagy a mindenségbe. Kit érdekel?

Motoszkálásra ébredt. Áthengeredett az ágyon a férfi oldalára, de a lepedő kellemetlenül hideg volt. Felkelt és kinézett az ablakon. Válltól felfelé látta a férfit a szürkés derengésben. „Hová megy ez az őrült ilyenkor?” Félálomban lebotorkált a lépcsőn. A szobában hideg és a tegnapi cigaretták füstje fogadta. Megrázkódott, kiment a konyhába és feltette a kávét. Fázott a lába, papucsot keresett. Újra kibámult, lassan világosodott. Eloltotta a villanyt és kiment a tornácra. Olyan sűrű köd ereszkedett le pillanatok alatt, hogy nem látta a kerítést sem. Visszament a konyhába, leült és kedvetlenül itta a kávéját. Torkát kaparta a cigaretta füstje. Hallotta, ahogy a férfi toporog az ajtó előtt, kabátja súrlódik, halkan köhög.
– Merre jártál? – kérdezte, amikor benyitott a konyhába.
– Sétáltunk egyet a kisasszonnyal.
– Ilyen időben?
– Dzsenni időjárás-független. Megszokta a reggeli és az esti sétát.
– Úgy érted, hogy minden reggel…?
– Persze.
– Azt hiszem nem szeretnék kutyát.
Ennyiben maradtak.
A férfi matatott valahol a szobában és egy pár papuccsal jött vissza.
– Tessék – mondta –, ez kisebb. Nekem viszont fázik a talpam a kövön.
– Ne haragudj, de az én lábam is fázott.
A férfi mellé lépett, felemelte az arcát és rámosolygott. Nem vette észre a szemrehányást a nő hangjában. Megcsókolta a homlokát. – Miért haragudnék?
– Menj, zuhanyozz le, attól átmelegszel. Addig elkészítem a reggelit. „Jézusom! Agglegényélet!” – gondolta a nő. „Mi lett volna, ha megkér, hogy én csináljam? Ha már nő van a háznál…”
Csendben ettek, újabb kávét ittak, rágyújtottak. A nő elmosta a tányérokat, bögréket. Ahogy elindult a szoba felé, benézett a fürdőszoba nyitott ajtaján. A férfi háttal állt, verette magát a zuhannyal. A nő bámulta rajta az itt-ott megereszkedett, ráncos bőrt. „Mire számítottál? Tizenegy évvel idősebb, mint az apád…”

Felöltöztek és kimentek a garázsba. A nő döbbenten nézte a hatalmas, összkerék hajtású, platós Nissant.
– Úristen, mekkora! Hogy boldogulsz vele?
– Eleinte szokatlan volt. Egy kis Opelt hajtottam, amikor ide költöztem, de hamar rájöttem, hogy az itt kevés.
Baj nélkül levontatták a nő kocsiját, a férfi betolta a Nissan helyére a garázsba és felnyitotta a motorháztetőt. A nő nézte a hideg neonfényben. Egy ideig hallgatta a szerszámok koppanását, zörgését, a csusszanó hangokat, ahogy a férfi bakancsa megcsúszott néha a betonon.
– Nem baj, ha bemegyek? – kérdezte végül.
– Dehogy baj. Főzz egy kávét légy szíves, és vigyázz, a kutya bohó kedvében van.
Negyedóra múlva a nő megállt a kocsi mellett. A férfinak csak a két lába látszott ki alóla.
– Nincs tévéd?
A férfi kimászott az autó alól.
– Volt, de felvittem a padlásra. Itt a völgyben semmilyen antenna nem képes jó minőségben venni az adást.
– Digitális? Műholdas?
– Nem költök rá. Megvagyok nélküle.
– Én megőrülnék. Mondd, mit lehet itt csinálni? Úgy értem, lehet itt egyáltalán csinálni valamit?
A férfi csodálkozva nézett rá.
– Rengeteg dolgot lehet csinálni. Olvasni, filmet nézni, zenét hallgatni, felmenni a hegyek közé, erdőkbe… Én vadászni is szoktam.
– Te állatokat ölsz? – kérdezte a nő dermedten. A férfi felnevetett.
– Én fényképezőgéppel vadászok.
– Remek…
Újabb fél óra elteltével a nő ismét kiment a garázsba, kezében két bögrével. Itták a kávét, fújták a füstöt.
– Telefonálnom kellene.
– Sajnálom, de az elég rumlis. Nincs térerő, vagy csak nagyon gyenge.
– A tévét se értem, de a telefont végképp nem.
– Internet, skype, e-mail.
– Ennyi?
– Igen. Ezzel nagyjából kimerültek a lehetőségek. Rögtön végzek, addig bírd ki valahogy.
– Azt kibírom. De itt élni… Azt nem bírnám. Nincs… egyszerűen nincs semmi… Semmi szórakozási lehetőség?
A férfi szó nélkül a kezébe nyomta a bögréjét és visszahengeredett a kocsi alá. „Ennyire sekélyes volna?” – töprengett. „Bár nem mindenki alkalmas a remeteéletre. De akkor is… Lehetne megértőbb.” A fal mellett heverő konzervdoboz felé pöccintette a kialudt cigarettavéget és dolgozott tovább. Valamivel később kimászott az autó alól és kicsit matatott még a motorházban, azután ráadta a gyújtást. A motor első próbálkozásra beugrott. Játszott a gázzal, nem érzett problémát. Bement, szólt a nőnek, aki kabátot vett és beült mellé. Kigurultak a kapun.
– Dzsenni nem megy el?
– Ő aztán soha. Pontosan tudja, hol a határ.
Megkerülték a falut, megálltak a kocsma előtt. Bementek, a nő csak egy kólát kért. A férfi odaköszönt a pult mögött álló, pisze orrú lánynak, és megkérdezte, használhatják-e a telefont.

A nő a kezével árnyékolta a kagylót, mérges arccal gesztikulálva beszélt valakivel, nem túl röviden. Újra tárcsázott, aztán még egyszer. Amikor végzett fizettek, elköszöntek és visszaültek a kocsiba.
– Kétszer is megszakadt az a rohadt vonal.
– Megesik – válaszolta rosszkedvűen a férfi. Arra gondolt, egy köszönöm azért jólesett volna. Még autóztak pár kilométert a biztonság kedvéért, mielőtt hazafelé fordultak volna.
Dzsenni a kapuban állt és hol a farkát csóválta, hol a fejét rázta, felváltva. A férfi leparkolt a ház előtt, a Nissannal pedig visszagurult a garázsba.
– Sajnos két autónak kevés a hely.
– Semmi baj.
Felmentek a tornácra, a férfi vállával az egyik oszlopnak dőlt, bal lábát keresztbe tette a jobb előtt, a bakancs orrát a földnek támasztva. „Édes Istenem!” – gondolta viszolyogva a nő, amikor ránézett. „Mint az az istenverte Clint Eastwood!” Erőt kellett vennie magán, hogy ne rázkódjon össze. A köd újra megvastagodott, ólmos szürkévé vált minden. A nő a férfi arcát nézte, az elmélyült, megvastagodott ráncokat. A férfi a nő szeme alatt a táskákat, kócos haját, színtelen száját.
Keveset beszéltek. Kerülték egymás pillantását.
– Nem vagy éhes? – kérdezte a férfi.
– Nem, köszönöm. El kell indulnom, még vásárolni szeretnék, aztán ajándékokat csomagolok. Ez a nap nem volt betervezve.
„Az biztos…” – gondolta a férfi. Nehezen tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy egyedül marad. De talán jobb így. Ha ebből a kalandból kapcsolat fejlődik, egy hét alatt megölnék egymást.
– Felkísérlek az elágazásig.
– Csak ha tényleg akarod…
– Ha nem akarnám, nem jönnék!
A kocsi lassan araszolt felfelé a domboldalban. Az elágazásnál a nő félreállt. Megcsókolták egymást, nem hevesen, de nem is épp csak. A nő egy pillanatra a férfi mellére hajtotta a fejét.
– Ha erre járok, benézhetek?
– Persze…

„Ha az elágazásnál jó irányba fordulsz, talán a megfelelő helyre érkezel. Talán…” Ebből is látszik, hogy igenis hat rá a karácsonyi hangulat. Júliusban soha nem jutott még eszébe ehhez hasonló, melankolikus baromság. Nézi a nagy, barna kutya izmos hátát, ahogy előtte fut, közben azon gondolkodik, miért karácsonykor érzik magukat magányosnak a magányosok. „Semmi köze a korodhoz” – mondja magának. „Hazudsz!” – válaszolja.
Visszanéz a falu felé, az út szürkésen csillog a késődélutáni homályban. Mellette a fák zöldesszürke, hideg télszagot lehelnek az arcába. Elindul, pár száz méter a dombtető, minden délután odáig sétálnak. Sovány, tűhegynyi szemekben kezd peregni az eső. Még egy óra, és megvastagodik a völgyben a nehéz, hamuszürke köd.  A dombtetőn a kőkeresztre szegelt, kopott festésű bádogisten szeme a téren és időn túli messzeségbe réved, ahová emberi szem nem láthat el.
Megáll, szusszan, a kutya a lába elé heveredik, barna szőrén csillog a víz. Benyúl a zsebébe, cigarettát húz elő, tenyerével takarja az esőcseppek elől. A mozdulatlan levegőbe fújja a füstöt és vár. Világosodik az ég alja, aztán messze, túl a horizonton, a nap, mint egy hatalmas, vörös korong, előbukkan a felhők alatt, mielőtt végleg eltűnne. Úgy fénylik tompán a távoli fénysugár, mint egy régen tett könnyelmű, soha be nem váltott ígéret.