a tisztesség eltűnik a haszonlesés fekete
lyukában. csupán halvány sejtelem marad,
egyszervolt idő árnyéka. az éjszaka üregéből
minden ragyogó tett és név elszivárog.

elhallgatott dicsőségek keserű atyanyelvéhez
igazított soha kezdődő és örökké tartó létezés.
sajgó kelés az érintések helyén. felcsillannak,
hogy szétessenek a családi ünnepek évszámai.

a teremtés ismétlődése lehetőség a javításra.
a feledés véget nem érő alagútjából a keresés
gyönyörébe, mélyebbre hatolni, mint a
keringést eltorlaszoló vérrög.

halad tovább az önigazolás. a levegőben
elveszett porszempercek lebegnek.
egy álomból galambok rebbennek fel.
neked írok, akit mindenki elhagyott.

folyékony ólomszó gördülsz, és meg-
dermedsz egy elégiában. kilégzésed
kétségbeesésem lombját zúgatja. megint
nem éled túl a búcsút, amiben legenda

lehetnél. száz év koporsómagány. hetek
szűk sikátorában feltorlódnak a semmilyen
napok. már januárban gyászolni kezdik
a virágok a telet, aztán a váratlan havazás

maga alá temet minden könnyelmű ígéretet.
nem vigasz, de rég túl vagyunk a csodán.
egy őszi napra esett, amikor az égből,
szűnni nem akaróan ömlött a piros eső.

*
megjelent A szabadság ikonjai című kötetben, 2016-ban