Már hosszú ideje forgolódott álmatlanul az ágyában. Éjszaka volt. Hogy hány óra pontosan, azt nem tudta. A hálószoba falán nem volt óra, mert zavarta a ketyegés. Digitális pedig azért nem volt, mert annak meg a fénye zavarta. A karórája összetörve hevert kint az erkélyen. Tegnapelőtt esett el kint, és az üvegét a korláthoz csapta, az pedig berepedt. Még javítható lett volna, de olyan dühös lett, a kis repedés miatt, hogy a kezére csatolt szerencsétlen időmérőt addig verte a földhöz, amíg az teljesen darabjaira nem hullott. Pedig kamaszkorában egy hónapot dolgozott a kikötőben hogy meg tudja venni. Kitörését nem csak szeretett karórája, de csuklója is bánta. Jegelni kellett, úgy összezúzta a padlón. Szóval nem tudta hány óra. No, nem mintha segített volna bármit is, ha tudja. Így legalább azt sem tudta mióta nem aludt.
Többedik éjszakája ment ez már így. Csak feküdt a koromsötét szobában, és folyton kattogott az agya. Értelmetlen, összefüggéstelen víziók gyötörték. A tisztább pillanatokban felkapta gitárját és merítve az őt érő impulzusokból, próbált alkotni valamit, de semmivel sem volt elégedett. Ha mégis volt egy riff, ami tetszett neki, azt másnapra biztosan elfelejtette. Rögzíteni nem tudott semmit, magnóját is összetörte az egyik ámokfutása során. Nem sok ép tárgy volt a szobában. Törött poharak, lemezek, üres üvegek hevertek mindenfelé. Azzal nyugtatta magát, ha valami igazán jó jut eszébe, azt úgyis meg tudja majd jegyezni. Ha valami zseniális a felszínre tör, az nem veszhet el. Annak meg kell maradnia, ez nem történhet másképp. Csak hogy nem akart a felszínre törni semmi zseniális, és ez piszkosul zavarta. Nem tudta magát elképzelni egy építkezésen, vagy pizzafutárként dolgozni, pedig másra nem sok esélye lett volna ebben a városrészben. Az iskolát a zenélés miatt hagyta ott. Mindenét eladta, beleértve öreg Mazdáját is, hogy ki tudjon venni egy kis garzont, és csak az alkotásra tudjon koncentrálni. Egyedül gitárját, erősítőjét és lemezeit hagyta meg. Mostanra azonban már több havi bérleti díjjal tartozott, és nem haladt előre. Egyre elveszettebbnek érezte magát. Egyre mélyebbre süllyedt az alkotói válság és az önsajnálat gödrébe. A nappalokat nagyrészt narkózással és kábult alvással töltötte. Mikor egyik reggel tudatosult benne, hogy minden anyaga elfogyott, teljesen kétségbeesett. Egy vasa sem volt.
Felöltözött, tokba tette gitárját, és becsukta maga mögött a szemétdombot rejtő garzonlakás ajtaját. Pár órával később, zsebében az anyaggal „haza”érkezett. A gitártokot a falhoz támasztotta és leült az ágy szélére, hogy újból szét csapja magát. Miközben a padlón feküdt, homályos tekintete megélénkült, mosolyra feszült szájizmai hirtelen elernyedtek. Egy dallam járt a fejében. Ez volt az! Hetek óta erre várt. Érezte hogy megtalálta. Minden más fölé kerekedett a dallam, minden zavaró tényezőt kiiktatott. Csak ketten voltak. Hirtelen felpattant és gitárjáért szaladt, hogy kívülről is hallhassa, a fejében járó csodás hangokat. Ledöntötte a fekete tokot, felpattintotta a kapcsokat és felnyitotta a fedelet. A gitártok üres volt. Kábultan rogyott a földre.
Valahol, a város egyik szűk utcáján, a felkelő nap meleg fénye, egy 1963-as stratocastert világított meg egy kopott zálogház kirakatában.