bolyong, eszmék zavaros sűrűjében. az idő
rostjába hatol, de magán kívül már nem
harcol senkiért. füvek örvényébe gázol,
koldus költő, utca bolondja, szája reménytől
cserepes. hétköznapok vérpadja várja,
kigombolja léte nyűtt kabátját: ide lőjetek!
elvérzik mellén anyja rózsája. odaláncolja
magát a városkapuhoz: mennyi pinokkió,
mondja. nem érti, mit beszélnek.

lármáznak benne az álmok. a piactéren
elszavalja a madarak utolsó sóhaját,
pontosan ismeri elhomályosuló tekintetüket,
tudja, mikor buknak le fagyottan a tornyok
tövébe. tudja, majd a hiánya jellegtelen vidéki
várossá tarolja a tájat, hisz ő az eleven csoda:
a zuhanást túlélő ikarusz, viharvert aktatáskában
cipeli kerub-kellékeit. adjatok hálát neki,
szárnyával lesöpri a port az időtlenségről.

értelmet sóhajt a csonthéjas éjszakába,
verseit rózsák felvérzett torkába cseppenti.
ő a fény dajkája, zsoltárt dalol róla a hívő
hitetleneknek. lázas éjszakák homlokára
vágyai vizes borogatását teszi, ködök
délibábjába megidézi boldog nyarak
rétjeit. szemhéja alól pipacsok muzsikája
zuhog, lélegzete lajtorjáján fölkapaszkodik
az öröklétbe a szerelem.

sétálgat az álmok plüsstapétás szobáiban,
felajánlja életét fekete kalapjának, amitől csak
a halál szabadítja meg. bánata bárkáját látja
távolodni a Folyón. mindig itt ül az innenső
parton, fejét fénydiadém koszorúzza. felvágja
portósan visszaküldött kéziratának ütőerét, örül,
nem kell elköteleződnie semmilyen gyülekezethez.
lefekvés előtt értetek imádkozik. a sötétséget
gyűlöli, nem kapcsolja le az olvasólámpát.

*
megjelent A szabadság ikonjai című kötetemben, 2016-ban