amikor fekete felhőló hátán elvonul
az orkán derengő fény számolja meg
a fákon maradt virágokat opálos ujjával
rámutat az esélytelenekre s azok
másodpercek töredéke alatt lehullnak
jaj mennyi meddő álom a fűszálak között
amikor a szélvihar késével összekaszabolt ég
alatt ájult ágak szökevény szirmok borítják
az utat a fasorban az idő tépett zászlója lebben
és eső után a rozsda elcsépelten egyszerű
formákat firkál a kerítésvasra terméketlen
túlzásokban szünetel a folytonosság
amikor madarak torkára fagy a félelem csak
a megközelíthetetlenség mosolyával érkező
déli szél hoz enyhülést és este amikor a város
zsibbadt idegdúcaiban nehezen gyúlnak ki
az átázott csillagképek szótlan homályban
rólad álmodik a búcsúzásra eszmélő kert
mennyi meddő álom a fűszálak között…
Karakteresen, Marisan plasztikus.
“Marisan plasztikus” 😀 köszönöm Tibor…
“szünetel a folytonosság” hogy még erősebben zakatoljon a háttérben az idegekben a rejtélyek köreiben.
ölellek
énisénis
“terméketlen túlzásokban” mert ez azért hozzátartozik a folytonosság szünetéléséhez 🙂 de valahogy a fájdalmak is szünetelni kezdenek, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban föltámadjanak…
énisénis
a “fekete felhőló” zseniális, ahogy a többi alliterációd is magával ragad. Vezess csak ebben az álom-kertben 🙂 Ölellek és mp.
Tudom, hogy mennyire szereted az alliterációkat, amikor írom, mindig rád gondolok 😀 ömp444444444madarad