fekete gránitéjszaka. rajzolatán örökös készültségben egy álom:
talán lesz helyetted valaki, egy másik vakmerő, aki lerántja
a létminimumabroszt az asztalokról, és a bicegő tárgyalóasztalok
lábát felkiáltójelekkel dúcolja alá, aki nem hisz az oltott mésszel
fertőtlenített mesékben, a magamutogató díszszemlékben, aki
nem önnön dicsőítésére tanult meg virágnyelven, és szíve kifutó-
pályáján nem emel magának emlékművet, aki felfigyel a béke
vészjelző kolompolására az égtájak korpusza felett, felrobbantja
a gyűlölet látványosan ívelő hídjait, és az önkényuralmi jelképekből
mandalát szerkeszt, friss virágot visz az elvadult sírokra temetőszagú
művirágok helyett, megolajozza a szélkakast, mielőtt harmadszor
csikordul, aki hangfakasztó szentként vendégmarasztaló szavakat csal
elő a falból, hogy sokkolja az emberek szelektív hallását, aki túléli
a hétköznapi kerékbetöréseket, és a hiábavaló ígéretek tűzszünetére
esküszik, aki a fölravatalozott apák napján elnéző mosollyal beszél
halála mikrogravitációjáról, mert az elmúlásnak kiszolgáltatottan
sem feledkezik meg küldetéséről: érvényteleníteni kell
az elnapolhatatlan sötétséget.