amit leírok, meghatároz,
pedig én határozottan
nem vagyok azonos magammal,
legalábbis az általam ismert
és birtokolt résszel nem.
az a baj, hogy túl komolyan veszel –
pedig én csak halálosan vagyok az
és mindig csak játszom –
egyszer azt gondoltam,
szobrot faragok magamból,
de a kihullott szilánkok
és törmelékek felsebeztek
és rádöbbentettek,
hogy távolabbra estem magamtól
mint alma szokott a fától –
így nem vagyok beilleszthető
a jelenembe – arcom sem illik rám.
másszor betapasztottam volna
bennem a vákuumot, az űrt,
azt az isten alakú nyomot,
melyből mindig hiányoztam,
de a sár csak rám száradt,
és törmelékként omlottam
önmagam helyére, éppen oda,
ahol eddig még sohasem voltam.
ha majd feljebb jutok, lenézek és
mosolyomat felhúzom az arcomra –
talán ilyen lehet a megérkezés?