valahol messzi mintha egy csillag
                   de csak a képzelet
                   csak az
                   testetlenné foszlott megannyi ígéret
                   kidőltek alóluk a napszakok
                   a csontfehér hajnal a kikezdett zenit
                   seblázas alkony
                   pihen a menet

                   ártatlanul a fűben elterülve
                   kitárulkozás
                   és kémlelés egyben
                   elcsigázott lovak horkannak
                   alattomosan roppan valahol egy faág
                   a már az indulás pillanatában veszítettek
                   az idő elől szököttek lelkét nyomják
                   a könnyelműen eltékozolt napok

                   kiégett tűzhelyek
                   körben kifakult tépett zászlók
                   és üszök
                   erről a vidékről jó lesz mielőbb
                   odébb állni
                   átkelés majd a hídon
                   betöltött pályával
                   teljes ívvel

                   de most még ártatlanul a fűben elterülve
                   úttalan és léttelen lebegve
                   a forráshoz vissza már nem
                   de esküszöm
                   egyszer elérem a tengert
                   lemaradt és győztesnek hitt
                   szerelmeim hamuján nyíljon lóhere
                   négylevelű

                   emlékeimen lassan felmelegszem
                   begombolom a terepzubbonyt
                   sisakom lombokba öltöztetem
                   megint útra készen állok
                   megfáradt tagjaim biztatnak semmiség ez
                   csak menj tovább
                   de lépéseim rajtam kérik számon Istenemet
                   hogy mikor hagytuk ki egymást játszmáinkból