A valóság zabigyereke az álom, amiben
megeshet, hogy egy ló a felé nyújtott
kockacukorért cserébe a karámba zárt
szabadságról szaval Nagy László verseket. Tovább →

a fasorban gesztenye gránátok hullanak
vaktában lődöznek a sorozatvető ágak
telitalálat éri a gyanútlan rigót még egyet
rikolt fusson akinek kedves az élete Tovább →

elszórja sóhajod a város mint postás
a téves címzésű képeslapot amin a táj
magasról tesz a tájképre Tovább →

Vak álomba hullt a rét, becsukta szemét
minden gyógyfűvirág. Percek pulzusát
kereste az éj. Telt tőgyű felleg húzott
a látóhatár felé Tovább →

az idő szemgödrébe hullik a fénymagányban
pulzáló csillagok léte. koránkelő hegycsúcsok
homlokára bizarr árnyékot vetnek légörvények
alakzatai Tovább →

Versekben magasztallak, ajkadra,
hajadra, szemedre büszke jelzőket
találok. Kérkedem: emléked sosem
múlik el. Tovább →

csillagok meresztik rád szemüket, kivágott fák szelleme
kísért, fiatal ősz futtatja a Tó partján a fűzleveleket,
szélkakasnapok forgatják az eget Tovább →

elomlik a hajnali fény az aszfalton
virággá változnak az elgázolt éji pillék
egy szerelmespár újra kitalálja a világot Tovább →

bizonyos napon a város utcái zsibbadt idegszálak
a mindennapok falán felkúszik a bátortalanság liánja
nemtörődömség kap szárnyra és mint repülőhal röpköd
a tervek fölött Tovább →

Egy adott pillanatban sorsoddá válik a gondolat.
De hirtelen eltűnni látszik. És akkor fájni kezd
benned a táj, a póráz nélkül csavargó utcák, Tovább →