az árvaság mona lisája vagy. mivé lesz
arcodon a világszép mosoly? örökké egyedül
állsz, semmi kis remények északi fénye vesz
körül. hited miféle újjászületéshez ad jogot?
karod ezerfelé ágazó gyökér. szíved a béke
fölrobbantott kikötője. magas homlokod mögött
léket kapott évek süllyednek, tenyered a némaság
‘hangjelzést adni kötelező’ táblája, tekinteted
futófénye száz kilométert átfogó viharjelző.
hová örvénylik az időben torzíthatatlan
szépséged? hiányod naponta kilakoltatja
gondolataimat. hogyan köszönjem meg létem
misztériumát? életem végrendelete vagy,
ölelésed nélkül halálig szegényedek, Anyám.
*
megjelent A végtelen képmásai című kötetben, 2014-ben
“életem végrendelete vagy”
https://drive.google.com/file/d/0B334neJJxRZ8RDVzR2YtOTc0N1k/view
Köszönöm, Tibor…
“hiányod naponta kilakoltatja
gondolataimat”
Meg az sor is, amit Tibor már idézett.
És persze az egész, úgy, ahogy!
Köszönöm mindenkori figyelmedet, Anikó.
Minden sorában van valami, ami megrendít, ami elgondolkodtat, ami ad. Csodálatos vers! Köszönöm, hogy olvashattam!