A mediterrán kisváros utcái estefelé teltek meg csak igazán élettel. A vendéglők kerthelyiségeiben alig lehetett ilyenkor üres asztalt találni. Nemhogy asztalt, még széket sem igazán. Ha valaki felkelt, helyét azonnal másvalaki foglalta el. Nem számított, hogy ismerik-e egymást az együtt ülők, vagy sem. Hamar beszédbe elegyedtek egymással, és pár perc múlva már úgy társalogtak, mintha ezeréves cimborák lennének. Így ment ez errefelé. A számtalan árus, az utcákon bolyongó turistáknak kínálta legkülönfélébb portékáit. Utcazenészek és a vidám tömeg gondtalan lármája töltötte be a sétányt.

Az Öreg bent feküdt kis vitorlásának kabinjában, és hallgatta a nyári este vibráló moraját. Orrát finoman simogatta egy közeli étteremben készülő, vajon forgatott kagylós spagetti fenséges illata. Lehunyt szemmel feküdt és várta, hogy a hajó szelíd hullámzása álomba ringassa. Sosem értette, hogy lehet, hogy valaki képtelen hajókabinban aludni. Ő, ha a szárazon aludt, szinte hiányolta a hajótest nyekergő billegését. Nem vágyott semmi másra, csak hogy elaludjon. Nagyon fáradt volt, mozgalmas napot tudhatott maga mögött, de minden pillanatát élvezte. Ő ilyen volt. Szerette az életet és jókedvével felvidította a körülötte lévőket is. Az álom szépen lassan húzta le magával és ő nem ellenkezett, hagyta, hadd merüljön akár a tenger fenekére is. Boldog volt.

Mikor felesége belépett a szobába, az Öreg már aludt, azzal a jellegzetes nyugalmat árasztó, és egyben huncut mosolyával az arcán, amit ő úgy szeretett benne. Irigyelte férjét, amiért tudott álmodni. Ő maga, reggelente sosem emlékezett álmaira. Az Öreg viszont megint utazott, és szemmel láthatóan jól érezte magát. Felesége nyomott egy óvatos csókot férje arcára, és bebújt mellé az ágyba.

Kint, az egész lakótelep sötétségbe borult, csak egy lépcsőházban égett a fény, amiben egy részeg, a bádog postaládáknak dőlve ordítozott. A háztömbök mögött magasodó farostlemezgyár égbe nyúló kéményeinek sűrű füstjét messzire vitte a fagyos decemberi szél.