Süvölt a szél, a kéményekből kihúzza a meleget. Lángol a fa, percek múlva parázs, aztán hamu lesz, majd azt is csak ómagyarul tudja kimondani. A konyhában köröskörül rotyognak az egymástól függetlennek látszó kazánok. Szakácsok és kukták rohangálnak fehér, ételmaszattól foltos köpenyekben. Három nagy fazék – így nevezik a kazánt -, a belső sarkokban nyitva maradt, s ebből óriási bonyodalom támadt. Egy egész mérnöksereget mozgósítottak, hogy a hasonló ételelszenesítést elkerüljék, illetve a szakácsok és ki-behordó sürgő-forgók élete se nehezedjen többletverítékcseppekkel.
Nagy Nagyokos homlokon csapta magát, amibe beleszédült, majdnem hanyatt esett, de úgy érezte, ilyen találmány megér egy kis kábulatot. Mindjárt meg is jutalmazta magát egy teljes üvegnyi barackpálinkával, aztán leült, és huszonhét perc alatt megvalósította az addig megvalósíthatatlannak tűnőt.
Néhány, már mindenfele használt elektronikai rendszert összekapcsolt időrelével, biztonsági ki nem nyitóval, valamint pár mechanikus többleterősítéssel. Reggelre összebütykölte a teljes számítógépes tervet is. Így aztán, attól a naptól kezdve egyetlen kuktakazán, főző-rotyogtató sem fog önhatalmúlag nyitva maradni.
Drága feltaláló barátunk, felvette saját ismerőseitől a ménkű nagy jutalmazást és egy kísérletinek nevezett konyhára állított szerelőbrigádot. Az érdekesség kedvéért éppen arra, ahol az a bizonyos kellemetlen incidens történt, bár meg kell mondanunk, hogy más ételkészítő egység is követett el hasonló malőrt.
Aznap nem ért rá sem az államelnök, sem a kormányfő, de még a parlament elnöke sem, tehát egy harmincadrendű szalagavatót küldtek, éppen Nagy Nagyokos személyében.
Soha az életben nem fogom megérteni, mi az az iskolai szalagavató, mert vannak olyan helyek, ahol ilyesmi nincs… Ez nem tudatlanság kérdése, csupán nem érdeklődtem utána, nagyon távol áll tőlem. Lengjen szalag a lányok hajában mindenféle színben, de ha azt a bűvös szót kimondják, nekem az autópályák, gyárak és más csodaújítások felavatása jut eszembe.
Megy a kiosztó! Szépen felsorakoztak várói, még a köpenyeken is kifehéredett az összes folt. Múltidőbe mentek, voltnak foltjai, foltok foltjai lettek. Na azért nem teljesen véletlenül dobtam ide a Voltot, mert áram is kerengett a rendszerben.
Nagy Nagyokos belépett, kedvesen elmosolyodott, már messziről észrevette a felavatandó, legelső kazánt. Elővette díszbeszédét, majd teátrálisan összegyűrte és maga mögé dobta. Hosszú, néhány másodperces spontán szónoklatot tartott, csak úgy áradt belőle.
– Emberek! Csukott kazán, az igaz kazán. Nyisszantsunk!
Várt még egy keveset, hogy mindenki elég mélyen meghatódjon, aztán elvágta, de mert úgy gondolta hogy az alaposság féllaposság, előrelépett, hogy a kazán fölött véletlenül, vagy szándékosan átvezetett szalagcsíkot is átmetssze. Tulajdonképpen támadóállásba helyezkedett, és az előrelépő lábával aktiválta az indítópedált. A fedő elindult befelé, s amint Nagy Nagyokos átvágta a szalagot, máris a hátgerince közelébe ért.
A vágnivaló csendet, egy pillanat alatt hatalmas ordibálás váltotta fel. A legfőbb szakácstól, a leg-alkuktábbig mindenkit elzöldült. Mi lesz ebből? Hogyan fogják fogadni a kiküldők, hogy Nagy Nagyokost két, nem teljesen egyenlő részben kapják vissza?
Kuktakettőt leszámítva, senki nem tudta, mit tehetne, mert ugye Nagy Nagyokos arasznyi vastag öntött acélból készíttette a fedőket, enyhe belső homorulattal. Így a szélek, zsilotinhoz hasonlóan nyestek. Úgy alakíttatta, hogy ne lehessen megállítani, mert akkor valamelyik hanyag futkosó nyitva felejtheti. Csak záródás után nyitható a robusztus fedő. Ha kihúzzák a hálózatból, vagy kikapcsolják, akkor sincs menekvés. Ő így tervezte…
Kuktakettő, akiről már beszéltem, azért kapta ezt a nevet, mert a főszakács nem találta méltónak a polgári néven szólításra. Egyrészt újonc volt, másrészt a főnök képzeletében a teljesen kontárt, semmihez nem értőt testesítette meg, függetlenül attól, hogy a nyolc napos munkaviszony ellenére, számtalanszor jobban főzött nála.
A kivitelezők szerencsére a sarokban hagytak néhány téglányi acél darabot, Kuktakettő egyet gyorsan bevágott a lefelé ereszkedő fedő alá, majd serény mozdulattal egy másikat a túloldalra. A szerkezet elkezdett recsegni. Mindeközben Nagy Nagyokos bent dühöngött és hátborzongott, utálta a csontroppanás ronda hangját.
Pocakos létére, aszkétákat megszégyenítve lapította hátához a hasát. Valamiért szerette volna túlélni – sosem derült ki, hogy miért -, de elgondolkodott. “Milyen érdekes, mekkorát reccsent a gerincem. Azt hittem, fájni fog, na mindegy majd…” Az idegesség és magas lovon ülés mellékhatása egyszerre pukkantak szét, illetve egyesültek. Nagy Nagyokos felismerte, életveszélyben van! Ordított, kiverte a veríték, homlokáról csöpögött a hatalmas kondér aljára. Tudta, hogy kint legfeljebb egy bogárzümmögésnyit hallhatnak. Megijedt. A pánik és ijedtség, rémülettel keverve, nagyon ronda koktél.
A tükörfényes kazánaljban megpillantotta saját rémképét. Szerette volna kivakarni körmeivel a vascsapda oldalát, de ami akkora fedő nyomását elbír, azt ritkán lehetséges, mondaná az optimista.
Nagy Nagyokos, ingyen szaunába került, mert a fedő ereszkedésének abban a mélységében automatikusan beindult a főzőrendszer.
Tiszteletére alaposan kifényezték a kondért, a pillanatokon belül elpárolgó izzadságcseppeken kívül nem maradt benn folyadék. Ekkor vette észre, hogy a gőzölgő nagy fazékaljból már nem magát látja, hanem valami olyasmit, amit korábban csak festményeken.
Ráröhögött, megnyílt a fényes tüköraljzat és egy olyan világba látott be, amiről nagyanyja beszélt, szülei már nagyon keveset. Megrémült. Hogyan fogja behajtani a munkahelyi balesetet okozó, gondatlan vétség után járó összeget? Ilyen az, amikor az ember a rémületében már nem rémül tovább, mert egy pillanatra átvillant az agyában, hogy saját magától úgysem tudná, de mégis megpróbálná.
Nagy Nagyokos élesebben és még mélyebbre látott, már hangokat is hallott. “Szóval ez a hely létezik és ennyire ocsmány… Nem akarok idemenni!!!” Már könnyei is potyogtak. Kaparászó kezei ernyedten alálógtak. Tudta, akármivel is állították meg, a rácsukódott csapdát lehetetlen kinyitni, csak késleltetni.
Az egész lenti kép úgy nézett ki, mint egy pincebörtön és tényleg lángokban állt minden, a strázsák lándzsáikra támaszkodtak, az odakerültek pedig egymástól elszigetelten üldögéltek. Nagy Nagyokos érezte, hogy nem az a fajta tűz ég ott, mint a gyufáé, amivel ha ujját megperzselné, máris a plafonra ugrana fájdalmában. Azelőtt úgy gondolta, hogy csak a a szeretet lehet izzó, vagy lángoló, de meg kellett értenie, hogy a szeretettelenség tüze borít be mindent.
A sok unatkozó felvigyázó közül, egyik apró darabokra tépte az valamelyik örökre ott tartózkodó átmeneti jobb kedvét, majd a már szeretettelenségtől lángoló részeket egyenként dobálta vissza belé.
Nagy Nagyokos beleborzongott. Most nem a korábbi veríték csurgott homlokán, hanem az a keserves, hideg. Elsápadt és reszketett. Hangokat is hallott, nyöszörgést, meg fogcsikorgatást, de a szétáradt gyűlölet tüze nem lankadt.
Potyogtak a könnyei, amikor hirtelen a nagy üst csillámló aljáról eltűntek a látottak és megjelent egy arc.
– Ide kívánkozol?
– Ki vagy?
Kérdezte Nagy Nagyokos.
– Már látom! Csak azt mondd meg, mi van a szüleimmel. Gondolom, a nagyanyámék rendben vannak?
– Túl messze mennék, ha ilyesmit elárulnék. Tetszett amit az előbb láttál?
– Kicsit sem!
Nagy Nagyokosban olyasmi ment végbe, amit nem lehet megmagyarázni, mert nincs logikája. Nem a rettenettől zaklatódott fel, hanem saját pitiáner életétől, amit addig olyan nagyra tartott. Az arca lúdbőrözött, úgy érezte, még a hajszálai is remegnek.
– Bocsánatot kérek! Ugye lehetséges? Emlékszem, a nagyanyám mindig azt mondta, hogy akármikor lehetséges…
– Igen, Kis Alaptalan!
– Nem érdemlek ilyen szép nevet, legyek inkább Kis Senki!
– Kis Alaptalan!
– Értem Uram, kicsi vagyok és alapjaim sincsenek. Kérlek, ne borzaszd nagyon el a kint ácsorgókat!
– Kis Alaptalan, sok mindent láttál és szívedbe költözött a feltétlen szeretet, amiről azt képzelted, nem is létezik. Most esélyt adunk másoknak!
– Már hogy tudnék én ebben a helyzetben bárkinek bármit adni?
– Ne légy kicsinyhitű, Kis Alaptalan!
– Úgy érzem, alapozódom… Valami nagyon kellemesen megmasszírozza a derekamat. Már a hasam és hátam sem fájnak… Olyan pocakom van, mint egy örök sörözőnek, pedig…
– Igen tudom, mindenféle méregdrága, márkásnak vélt bódulatkeltők fogyasztásával nézted le a komló és árpaerjedék fogyasztókat.
Kint többen felordítottak, mások hátat fordítottak, mert lecsukódott a fedő, majd minden gombnyomás nélkül, lassan elkezdett emelkedni. Nagy Nagyokos úgy maradt benn, mint egy füzet, amelyet pont a középlapnál felfüggesztettek, de nem akart kimászni. Kereste a kazán alján Őt, de már nem látott semmit, hiszen megkapta amire szüksége volt.
Ketten odaléptek és szemüket befogva húzták ki. Nagy Nagyokos értetlenül nézett körül, vajon miért borzonganak ezek. Ja, elméletileg kettő darabban kellene lennie, gondolta, aztán végignézett magán, de mindene teljesen egyben volt.
– Drága barátaim, most szereljétek le ezt a zárórendszert. Nem kell úgy szörnyülködni, én vagyok az! Kuktakettő idejönne?
– Megtisztel, hogy a nevemen szólít…
– Nem tudom, honnan vettem, nem magamtól mondtam.
– Ő csak egy beosztottak uram – mondta a főszakács.
– Helytelenül beszélt.
– Valóban, uram…
A szokás elgondolkodott, mert félnappal azelőtt, véletlenül épp ő keresztezte a lezáródó fedő útját egy marhalábbal. Még törmelék sem maradt, csak szétpasszírozott, barna mocsok. Így nem illik lealantosozni éppen azt, aki órákon keresztül fogkefével takarította fel.
– Ne uramozzanak!
– Na de, tisztelt Nagy Nagyokos!
– Ugyan kérem! Elnézést Kuktakettő, itt bankkártyám és ez a jelszó. Szóljon a sofőrömnek, hogy én kérem, fuvarozza körbe a városban. Minden automatáról szedjenek le amennyit csak tudnak. Ő egy nagyon rendes ember, nem mint én… Adjon neki ezer eurót, rászolgált. Mondja meg, hogy nevében kérjen elnézést a főnökömtől, de holnaptól a köztisztasági vállalat embere szeretnék lenni. Valami hasznosat is akarok tenni embertársaimért. Szedegesse le apránként az összes pénzt és ossza szét a rászorulóknak, ez az egész talán két heti munkájába is kerül. Mennyi a fizetése?
– Ötszáz euró körül van, uram.
– Látja, egy ilyen beosztottnak is alig valamivel kevesebb, mint az enyém. Jaj, bocsásson meg, mert én láttam mi történt, és azt hiszem nem csak néztem.
A főszakács majdnem elsüllyedt szégyenében.
– Én nem magyarázkodnék, akinek szeme és füle van, egyszerre látott és hallott, aki nem akart, az meg úgysem fog. Nos, kukta barátom, kérem, a holnapi naptól bérelt autóval művelje a pénzbegyűjtést és osztást. Ugye megteszi?
– Parancsára, uram!
– Parancsolni semmiképpen ne, és uramozást sem fogadok el!
– Természetesen megteszem, tisztelt Nagy Nagyokos.
– Egy ideje Kis Alaptalan vagyok…
– Dolgom van, még be kell mennem különböző hivatali helyekre. Harminckét helységes villám szobáit egy-egy rászoruló családnak adományozom. Ma már nem divat a társbérlet, de eleve úgy terveztettem, hogy majdnem minden külön bejáratú. Nekem bőven elég lesz a garázs, soha nem szerettem a tumultust. A négy hektárnyi, nyírt füves területet majd csak kihasználjuk valamire, előbb-utóbb kitaláljuk mire. Jó munkát! De mert jó embernek látom, megfizetem magának is a rendes munkabérét. Főszakács úr, ugye visszafogadja?
– Küldetésének leteltével már néven fogom szólítani, mert tudom az igazit is!
Kuktakettő mély lelkületű, jó ember volt, többet érzékelt, mint a látni nem akarók. Elindult, magasztos érzéssel lebegett. Tudta, abban a kazánban olyasmi történhetett, amit még így is nehéz felfogni, pedig látta. Remegett, most végre valóban megteheti azt, ami a dolga. Már régen szeretett volna szolgálni.
Amint a kocsihoz közeledett a lelkesedése elkezdetek gyérülni, mint az agyonhasznál fogkefe szálai.
– Fiam, a főnöke megkért, hogy szállítson el néhány bankautomatához. Egy óra múltán vigye be a kocsit a telephelyre és adja le. A góréja beáll a köztisztasági alap seprűmozgatói közé… Jut eszembe, szükségem lenne egy sofőrre, azt hiszem beutazom a világot, feldobom egy kicsit az életemet, fürdöt veszek a jólétből.
– Á, uram, az nem az én világom. Ronda ember a főnök, de nagyon szeretem. Én is felmondok és követem. Majd egy lépéssel megyek előtte és súlyosan seprek kettőt.
– Maga dolga…
Kiszállt, mikorra elegendő készpénz volt a zsebében, megvásárolt a helyszínen egy kocsit és vele egy embert, aki kiszolgáltatottabb volt mint ő maga abban a konyhában, ahol semminek sem nézték. Nem olyan volt, mint Nagy Nagyokos-Kis Alaptalan. Érdekes, abban a pillanatban, amikor kijött a kazánból, tudta, hogy így fogják hívni azt az embert. Egy kis alap nélküli trapézt látott, mind a két oldala felfelé irányult, valójában befejezetlen háromszöget… Vajon lesz elegendő ideje ahhoz, hogy csúcsa is legyen?
2 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Hatásos parabola (itt is) Barátom.
Különösen a megNagyokosodó Kukta kettővel…
Köszönöm szavaid, Barátom! 🙂