8. fejezet
„Érted meggyógyulok!”
Másnap hajnalban amikor kinyitottam a szemem, forgott velem a szoba. Amint megmozdítottam a fejem, erős hányinger fogott el. Szólni akartam Ákosnak, segítsen felkelni, de nem tudtam. Furcsa, artikulátlan hang jött ki a torkomon. Tovább
Pirkadt. A nagy fehér kutyák úgy hallgattak, mint a távoli hegytető még el nem olvadt hósapkája. Ion és Florin a deszkafélékkel bekerített, rögtönzött gyűjtő előtt fejt. Tovább
Friss levegőért kapkodott ijedtében a megkergetett elefánt. Egy hörcsög üldözte, és már majdnem beérte. Tovább
Jézus második eljövetele évében az Úr egyetlen intésére porrá válnak a városok romjai, s a szelek a port széjjelszórják. Tovább
Ebben a kocsonyában már nem tart sokáig a lét. Tovább
– Régen, mikor a mamlaszok még vacilláltak, mi tökéletesen megtaláltuk ezt a helyet, ugye Főnök? Tovább
Emlékszel?
Egyszer ezt írtad:
„Te is tudod, hogyha mi sírunk, ha arcunk fényét pár
könnycsepp kócolja, akkor szívünkben zuhatagok vannak.”
Megvallom, soha nem szerettelek. Tovább
Anyám szülőhelye. Nagyszüleim faluja.
Kis település, lakják tán kilencszázan. Van református, görög katolikus és római katolikus temploma, iskolája, és persze községháza. Kis kocsma, kis könyvtár, orvosi rendelő és buszmegálló. Meg a vasútállomás, a falutól távolabb, a két hatalmas gesztenyefával. Tovább
Megy a lábnyom. Már minden oldalán tele van bütykökkel. Szinte sántikál, és mégis könnyed, büszke magára, mert ő mindig nyomot hagy maga után, pedig csak nyom. Ezért nem lehet más, mint saját magának a nyoma. Tovább