Már napok óta kerülték a csapásokat, de ahhoz túl kevesen voltak, hogy megütközzenek az uraság jól felfegyverzett, páncélos katonáival. Lépésben lovagoltak, a hátasok lábait mindenféle ronggyal kötötték át, nem akartak felesleges galibát. Bátrak lehetnek, de értelmetlenül nem adják az életüket — gondolták mindannyian, a vezérrel az élen.

Nagyfej koponyamérete alig tért el a többiekétől, mégis ezt a nevet kapta, nem lehet mindenki Dinnyekobak, mint a főnök fia. A bozótosban lemaradt és a vitézhez méltatlan gyávaságot, fogainak többszöri összerecsegtetésével űzte a messzeségbe. Eléggé ingoványos talajon haladt, kikereste az első hatalmas fát, ahol lova patái már nem süllyedtek alá. Külön örült annak, hogy mohaágyat vetett neki az erdő és még párnát is adott hozzá. A törzs alján egy nagy taplógomba gyűrődött, mintha neki találták volna ki. Hanyatt dobta magát, és vitézhez méltón, a nyúlnál is éberebben aludt néhány órát. A zászlót bal kezébe szorította, kardját pedig maga mellett végigfektetve jobbjával. Közben felsejlett neki a harcos élet kezdete, amikor faluját az ellenség felégette és láthatatlan arcokkal kaszabolták az apróságokat, nőket, fegyvertelen aggastyánokat. A férfiak legalább vasvillával hadonászva tértek szebb létre. Harcban meghalni egész más, ezt nagyon jól tudta.

Emlékezett Császártökre, aki úgy három héttel korábban testével védte csapatuk vezérét. Feltartóztatta a nyílvesszőt, hanyatt vágódott, és remegő kezeivel ugyanazt csinálta, mint az összes hasonló helyzetbe keveredett. Megpróbálta kitépni magából, pedig annyi hasonlót látott már… Úgy látszik, ez is olyan, mint amikor az ember fülét cibálják, mindenáron a rángató kezeit téped, pedig egy nyugodt oldalba vágással megoldható, legfeljebb vakargathatnád cimpáidat.

Ezekkel a főuradalmi katonákkal nem érdemes összecsapni, a sisak szinte egész fejüket védi. Még a legutolsó katonát is sodronying, a többieket mellpáncél óv, amit pajzzsal kiegészítve használtak. A hadizsákmányból mindig össze lehetett szedni ezt-azt, egyszer meg is próbálták a csapatparancsnok páncélos védelmét, de a vezér az első kisebb összecsapás után ledobta magáról a mellvértet is, mert nem lehetett benne mozogni.

Nagyfej nem félt a vadaktól, errefelé esetleg farkasok portyáznak, nagyon ritkán hiúz. Az előbbi kerüli az embert, utóbbi kiszámíthatatlan, de mégis jobban tartott az emberektől.

Pitymallott, a rövid nyári éjszaka végén hamar ébredt minden, akik túlélték az éjszakát és a jó alvók. Madarak csicseregtek, távolabbról egy meghatározhatatlan üvöltést hallott, ami sem hiúzé, sem farkasé nem lehetett. Éppen nyújtózkodni akart, amikor rácsapódott a vitézfogó. Akkor még nem adott neki nevet, mert ilyennel korábban nem találkozott. Azt sem értette, hogyan cserkészhették be.

Az egyik támadó belehasalt reflexből magasba emelt kardjába, és hanyatt vágódott. Ketten is döfésre kész kardot szegeztek rá. Oldalt, az egyik vakarózni kezdett. Benyúlt sodronyinge alá, ahonnan a kovászos uborka átható illatát szabadította ki. Ez a régi rozsdásnak tűnő valami, ami ráragadt, egészen mástól volt enyhén vöröses. Valamiben mégis csak harcolni kell…

Nagyfej, szétszakadt csizmaszárában még rejlett egy tőr, de sehogyan sem fért hozzá, ezek az alakok bokáig lehasították a még alig húsz esztendős, kiváló állapotú lábbeli szárát. Persze tudták, hol kell keresni.

 

Akkor, azon az első, régi faluégetésen, talán jobb lett volna nyugton maradni, elég sokan túlélhették rajta kívül is. De ő nem bírt magával, beállt a Gyűrött kutyák hős csapatába, ahonnan előző este leszakadt, mert a homályban egymást sem látták. Onnan szökni nem lehetett, ha bármelyikük megtalálta a szökevényt, köteles volt egyoldalú párbajra kihívni. Ez azt jelentette, hogy kizárólag ilyen helyzetben, hátulról, jelzés nélkül cselekedtek. Mire azon is végigmorfondírozott, hogy valahol felesége és… mintha gyermekei is maradtak volna — éppen ott, abban a leégett, már nevét is elfelejtett falucskában —, bokáit összebilincselték, majd egész felsőtestét átkötötték, hogy még lélegezni is alig bírt.

Már valódi nevére sem emlékezett. Gyávaság ez, vagy ilyen kutyanyavalya világ van? Hiszen ha nem engedik harcban meghalni, nem vádolhatja magát… Arctalan disznók, legalább a sisakot emelték volna meg, de ezek éjjel, nappal benne éltek, mint ahogy ő maga is a ráfeszült bőrében. A lova sem nyerített, úgy látszik, még nála is csendesebben jártak, mert odébb megbotlott az állat mozdulatlan tetemében.

Levitték a szekérútra, ahol lábszárközépig dagasztotta a sarat. Egy sokkerekű, küllő nélküli szekér után futtatták. A behemótok úgy lovagoltak mellette, hogy ha két lábbal ugrálva nem elég gyorsan halad, felszeletelik. Ilyen volt az út, ronda és zajos, mert a böfögő katonák egyik-másika lovaglás közben csámcsogott egy nagy darab húst, a többiek fakulacsukból vagy bort, vagy vizet nyakaltak. Igaz, ezek a csenevész vízivók is úgy néztek ki, mint a kétszáz éves tölgyek.

Négy óra kínlódás után végre kiértek a fák közül, és vizes árka fölött meglátta a gyűlöletes várat. Berángatták a sebtében leeresztett hídon, és egy külön neki fenntartott egyszemélyes börtöncellába tuszkolták. A rács nekisajtolta a nyirkos falnak, kövei majdnem bezúzták a hátát. Megpróbálta figyelni hányszor étkeznek — bár ezek mindig tömték magukat —, onnan sejdítette mennyi idő telhetett el.

Végül valakinek eszébe jutott, hogy parancsra cselekedett, és kinyitotta a rácsot. Ő előrebukott, mint a kivágott fa, esett arccal a kőre. Lelocsolták, így legalább végre ihatott. Aztán felső testét kiszabadítva a gúzsból, ezek a jóravaló emberek hátrakötözték kezeit, és elindították. Milyen érdekes, mennyire mások a csatában! Itt dőzsöltek, röhögtek, a pincében jövő-menő asszonyok rendkívül jól mulattak rajta. Vajon miért? Hiszen a várbörtön egyik fala, végig egyszemélyes beutalóra készült lyukakkal díszelgett, és mindegyikben kókadt valaki.

Félájultan hallotta, amint csapódik a rács, tehát az ő helyére már fogtak is valakit. Rettenetesen éhes volt. Napokig mozdulatlanul egy helyben állni, még őt is megviselte. Azt hitte, sosem érnek már oda a csigalépcsőn, ahová vinni akarják. Ám egy váratlan pillanatban belódították a fal egy odvának tűnő, fojtóan keskeny folyosójába, aminek végén fáklyaláng jelezte, hogy van ott valaki. Ez lehetett a vár legbiztonságosabb helye, valószínűleg iszonyatosan vastag falakkal. Jobbra és balra ajtók, talán inkább lyukak helyezkedtek el, talán a várúr pereputtyának lakosztályai. Közeledtek az árnyjátékot kezdő fáklyatartóhoz. Három felvezető marcona előtte, mögötte még néhány. A falak folyamatosan szűkültek, a végén egyenként is alig tudtak átpréselődni.

Mély meghajlással jutottak be a vár urához. Muszáj volt meggörnyedni, annyira alacsony és szűk volt az ajtórés. Arasznyi széles gerendákból készült, teli vasabroncsokkal, de még három métert horzsolódtak az odúban előre, amikor egy másik, ugyanolyan — faltörő kossal is nehezen áttörhető — gerendaajtón át bejutottak, és végre felegyenesedhettek.

— Nagy jó uram, meghoztunk egy lázadót!

A nagy jó úr egy kőkemény, hatalmas, trónszerű széken ült asztala mögött, mint egy irodai főnök, bár a betűvetést messze elkerülte. Rászegecselt mellvértje tele volt horpadásokkal, a sisak talán ránőtt a fejére. Alkarközépig nyúlt fel a kesztyűje, amellyel tömör asztalának tetejére vágott. Még csak nem is puffant a keménységtől.

— Te beste eb! Milyen feladatot is kaptál? — sziszegte, mint egy hüllő.

— Nagy jó uram, három hétig üldöztük a Gyűrött kutyákat, de lehetetlen elfogni őket. Kémjeink hol innen, hol onnan jelentettek, de mire odaértünk, hűlt helyüket találtuk. Ezek gyávák a kitaposott utakon és ösvényeken haladni, nagy jó uram! Mindenkor a sűrűben találtunk bugyolált patanyomokat, ám ezt az egyet mégis sikerült elcsípnünk. Előbb ott helyben fel akartuk szeletelni, ám parancsod értelmében eléd hoztam, mert értékes információkkal szolgálhat.

Nagyfej, még belépése pillanatában érzékelte, hogy csapóajtóra állítják, el is gondolkodott, vajon a kényelmetlen pillanatban szabad helyre, a várudvarba, vagy olyan mélységbe esik, ahonnan már ki sem kell takarítani…

— Gyáva alak ez itt — sziszegte a jelentést tevő.

Nagyfej, a többnapi vízhiány és legyengültség okán, képtelen volt elegendő nyálat gyűjteni, egy „phö” hangot tudott kiadni csupán. El is csodálkozott a mocskos, szoborformájú, hogy talán egy némát hoztak elé.

— Te ott! Állj félre!

Nagyfej az igen keskeny ablaknyílást nézte. Talán jobban jár, ha kiveti magát, igaz, a valószínűtlenül vastag falakon csak kúszva juthatott volna ki. Félreállt.

— Lépj elébem, Zsönge Donga!

Zsönge Donga állt, majd jobbra-balra nézett sisakrostélya alól, aztán megtette a lépést. Valami kattant, és elnyelte őt a padlózat. Sarkával és kezeivel próbált a zuhanásból fékezni, és csak nagyon hosszú idő után hallatszott fémes becsapódása.

— Visszaállhatsz, gyáva idegen!

Ekkor Nagyfej, ha mást nem, hát elől lötyögő fogát nyelvével átrepítette a kényúr orrlyukába egy „phö” hanggal telítve. Az dührohamot kapott, két kézzel letépte fejéről a sisakot, ám annyi egymással töltött év után ez nem volt könnyű a feladat. Hajzatának jó részét is leemelte. A sisakot előbb az asztalhoz csapdosta, majd teljes erőből lerántotta kezeiről a harci kesztyűt. Ezekből is kiszórt némi szénporra emlékeztető szutykot — ím, néhány esztendőre elvégezte a tisztálkodást is —, majd repedezett, fekete végű mutatóujjkörmével előpiszkálta a becélzott fogat. Lába, a pedál felé indult, ám visszahúzta.

— Darabcsap — mondta füstölgő fejjel, miközben még mindig igen bőven hajjal bélelt sisakját visszatette rendelkezésszerű helyére, össze-visszakunkorodó szakállas, igencsak megráncosodott, fehér szőrzetű fejére. — Darabcsap, ennek a mihasznának vágd kettőbe a fejét!

Darabcsap nagyon előrelátó katona volt, mert kardján, buzogányán, lándzsáján kívül, még egy bárdot is magával cipelt gyalogszerrel. Természetesen lovon is, de ott zászlót is hordott. Nem tudható, miképpen váltott csata közben az éppen megfelelő harci eszközre.

— Nagy jó uram, lefelé, vagy oldalt kívánod?

— Rézsút!

Megemelte bárdját. Nagyfej a lobogó fáklyák sejtelmes árnyékot keltő fényében látta, amint lendülni készül, ám abban a pillanatban a szűk ablakrésen egy nyílvessző repült be, és nyakszirten átdöfte az immár majdnem hősi halott bárdforgatót. Még egy kicsit elvacakolt a nyílvesszővel, ugyanazt csinálta, amit másoktól látott, aztán elvágódott, mint egy rönk.

— Suhancsa, vágd el a bitang kötelékeit, old el a bilincseket és Zsönge Donga után lökd a csapóajtóra!

Ekkor berepült a második nyílvessző is, ami épp Suhancsa orrát szúrta át. Ő okosabb volt, két felől törte el, így egy ronda forradással megúszta. Remélte ő…

— Emberek, kik ezek a bolond gyakorlatozók? Töpredék, kússz a nyíláshoz!

Töpredék bemászott az ablaklyukon és hátrakiáltott:

— Nagy jó uram, csata van lent! Betörtek a Gyűrött kutyák!

A nagy jó úr, hátul segített Töpredéknek. Csizmáját megnyomta és az — becsületére legyen mondva, szép csendesen, beletörődve sorsába — kirepült.

Nagyfej szerette volna hallani a puffanást. Igen sokára sikeredett, tehát nagyon magasan vannak. A róla átmenetileg megfeledkezett kényúr kirántotta tőrét a tokjából, és egy oldalbökéssel megszabadította őt az életkín további keserveitől. Nagyfej még meg is sajnálta, mert pocsék tapasztalása lehetett kemény ülőhelyén. Ekképpen végleg megnyugodott ez a nagyon nagy hatalmú uraság.

Nagyfej hamar tanult, ugyanúgy előrelódította, mint előtte amaz Töpredéket, majd az asztalt megkerülve, a trónszerű kőkeménységre ült. A megmaradt marconák egyenként rohantak fel, ő pedig hamar rátalált a csapóajtó pedáljára. A tehetetlenségtől egy sem bírt megállni, egymás után zuhantak alá.

Az asztal széle mellett egy hatalmas korsó bort tárolt, másik oldalon aranytálcán nagy darab húst. Először magába locsolt annyit a finom nedűből, amennyit bírt, majd épen maradt fogaival tépett néhány jókora falatot.

 

Kimászott a kellemetlen emberi sorokat osztó ablaknyíláson. Igen, tényleg az övéi voltak! Rögtön észrevette, hogy a bástyán minden mozsárágyú mellett kanóc és lőporos hordó várja a dolgát. Valahogy visszakínlódta magát, leemelt egy fáklyát, majd ügyelve, hogy fejjel előre ki ne bukjon, felsőtestével kilógott a szabadba.

Jól célzott, átsuhintott a túlsó oldal legközelebbi hordójára. Egy darabig nem történt semmi, majd szomorúan visszamászott. Jól tette, mert abban a pillanatban robbanás lángnyelvei csaptak be. Az állványzat gerendázatából egy éppen úgy esett, hogy átmászhatott a megrongálódott túlsó falra. Átjutott! Futva, mint kiálló zászlókat egy-egy fáklyát állított a hordókba, és lehajította őket az várudvar közepébe, ahol a robbanásokat követően, akkora káosz kerekedett, mint még soha. Az utolsó ágyút el is sütötte, ilyet még sosem csinált életében, ezt is ki kell próbálni, ha már újjászületett…

Ellentmondó kürtjelek szakították meg a csendet. Visszavonulást és támadást, menekülést és minden egyebet jeleztek. A lovagok elkezdték egymást kaszabolni, majd hanyatt-homlok kivágtattak. Ellovaglásuk után, Dönge, a Gyűrött kutyák nagyja, aki látva, hogy egyik páncélos helytelen buzogányhasználat után, munkahelyi baleset áldozata lett, odasietett. A vértes teljes erőből csapta láncos fegyverének bütykét egy asztal gerendalapjába, amely beleszorult. Megfeledkezve a belső hadiállapotokról, elkezdte ráncigálni. Ekkor, előrehajolt állapotban, vértjének hézagjába érte az oldalról jövő végleges túlvilágra átsegítés.

Dönge asztalostól felkapta a fegyvert, és bemutatta, milyen láncos buzogányra akadt tölgyfaasztallal kivédeni a felé suhanó nyílvesszőket, a túlsó falról még néhány ott rekedt elevenen suhogtatott. Kilőtt nyilaik zöme sajátjaikat találta meg, mert az összeeresztéseknél a páncélzat meglehetősen érzékeny csupasz bőrfelületet hagy parlagul. Ezek a nyílvesszők, hogy, hogy nem, az amúgy igen kicsi védtelen területeken zubogtak be. A robbanások füstje lassan felszállt. Még mindig rosszul láttak, főleg a sisakrostélyok berozsdásodott réseitől. Nem is sejtették, hogy alig huszonöt gyengén felfegyverzett elől menekülnek. Dönge, csizmatalpát az asztallapnak szorította, kirántotta a fegyvert. Úgy döntött, bumerángjelleggel használja, pedig halvány fogalma sem volt, hogy valahol a világban egyesek ilyen fegyverszerű görbebotot dobálnak.

 

Feje körül megpörgette a kovácsolt tüskés vasgolyót, és egy félholdszerű pályán a túlsó bástyára repítette. Becsületére legyen mondva, letarolta az íjászokat. Tény, hogy a fegyver innentől kezdve már nem bumerángként viselkedett, nem szállt vissza hozzá. Mikor az utolsó lovas is kirobogott a leeresztett várhídon, kihúzta a csörlőt tartó vasat, így a hatalmas védőrács alázúdult, majd a másik oldalon falba erősített, hajókormányhoz hasonló tekerővel felhúzta a hidat. Megdöbbent, azelőtt ilyesmivel nem próbálkozott, sokkal könnyebben ment, mint gondolta.

Az udvar már majdnem füst nélküli volt. A Gyűrött kutyák parancsnoka utasította embereit, hogy a várbörtönből mindenkit engedjenek ki, illetve a biztonság érdekében feltétlenül állítsanak be minden egyes egyszemélyes lyukba, egy-egy várkapitány-rokont. Nem lehet bízni a hűségnyilatkozatukban, talán néhány hét, néhány hónap után… Az asszonyokat ne molesztálják, mert annyi ráncba és lokniba suhognak szoknyáik, hogy kiszámíthatatlan, hány tőrt rejtenek. Ráadásul rendkívül jó stratégák, egy darabig hagyják magukat, és amikor a nem annyira vitéz magáról megfeledkezik, derékmagasságban oldalba bökik, így az derekasan lerogy és befejezi felszabadító pályafutását.

 

Minden ács, kovács, takács, szakács és egyéb mesterember keze munkájára szükség lesz, mert ezentúl övék a vár!

Nagyfej odarohant és átölelte parancsnokát, aki az elmúlt néhány nap érdekességei után, ekkor döbbentette meg a legmélységesebben. Kiderült ugyanis, hogy ő egy dezertőr, akit csak azért nem döftek eddig hátba, mert bizonyos segítséget nyújtott a bizonyosan vesztes csata megnyeréséhez. Ezért odarendelte Teretket, a hurkosat, és csak annyit mondott.

— Hurok.

Teretek néhány másodperc alatt elkövette a hurkot, átdobta egy gerendán, és a karja már lendült is, amikor Nagyfej — fel sem ocsúdva a hirtelen és váratlan kivégzéstől — odakiáltott:

— Parancsnokom, szólni szeretnék! Elveszítettem nyomotokat, nem megfutamodtam, mint látod!

— Ezt bárki mondhatja, én egyetlen Nagyfejem, és Teretek, a legjobb barátod is tisztában van ezzel. Mondd, mit óhajtasz himbálózásod előtt? Aztán, mert ilyen kegyes hangulatban vagyok, meghallgathatod Teretek csomócsináló üzenetét is.

— Felkorbácsoltad a kíváncsiságomat vezérem, ha kérhetném, előbb a hurkos Teretek mesélje el a már százszor hallott történetét, azután szólnék.

— Ám legyen. Mondd hát, Teretek!

— Amint már nagyon sokszor elmeséltem, az történt, vezérem, hogy tizenhét év gályarabságra ítéltek. Az első nap rájöttem, hogy tizenhét napot sem fogok kibírni, pedig látjátok, mekkora darab bivalyerő vagyok. Az evező huzigálás nem nekem való, sokkal jobban szeretem a kardot, nyilat és buzogányt. Van valami, amihez apró kölyökkorom óta nagyon értek, ez akkor nagyon jól jött, mert éppen azon gondolkodtam, belerúgok egy mellettem elsétáló katonába, hogy szúrjon le. Köztudott, hogy a gályán nem lehet kibírni több mint egy-két esztendőt, olyanról, aki tizenhét évet kapott és lesétált volna egy kikötőbe, sosem hallottam. Sokan a két-három évet sem szárazföldi eltávozással fejezték be. Odébb megláttam egy végtelen tehetségtelenül matató, köteleket tekergető szerencsétlent. Bár katona volt, tehát hozzám képest mindenképpen szerencsés… Később kiderült, hogy ő a legjobb csomókötő, ám én a kákára is tudok.

Olyan, de olyan hahotába kezdett, mintha életében először mesélte volna, majd miután neki is olyan fogazata volt mint mindenkinek — himbálózó zongorabillentyűkre emlékeztető, röhögés közben megmutatta azt, majd folytatta:

— Odaszóltam neki: Taknyos! Ő, habozás nélkül kikapta tokjából a tőrt, gondoltam, „elég fájdalmas, de legalább nem kell itt sínylődnöm”. Valami átfuthatott rajta… Ki tudja, az embernek néha vannak szerencsés pillanatai… Elvágta a kötelékeket és azt mondta: „Nemember, evezőmozgató, ha nálam gyorsabban megkötsz egy csomót, visszaülhetsz izomfejlesztő kényelmi helyedre, ellenkező esetben…” A képembe nyomta a tőrt, majd elkezdte vele piszkálni a fogát. Láttam, hogy le vannak dobálva a kötésre készülő csomók. Mire tőrének hegye beteg fogát érinthette, tizenhetet kötöttem meg. Ekkor egy darabkát levágott a nyelvéből, amitől nagyon felderült. Elkezdett röhögni, és lenyomott a kötelek mellé. „Mától kezdve te vagy a csomózó!” Átrendezték a gályázók pihenőprogramját, de azok nem örültek neki — megint röhögött egy zongorásat —, és tizenhét év után, egyedül én voltam, aki kövéren, vidáman szabadult. Nem is jelentették sehol, mert nem szerették a sokáig nyeszlődőket, a végén már hátráltatták a hajó haladását. Hú, de rossz volt! Tudjátok, a katonák — olyan matrózszerűek, mind fegyveresek —, jó gyakran, néha évente kétszer-háromszor is szárazföldre léphettek pár napra. Mi a legnagyobb viharban is ott himbálóztunk az altatót ringató habok között. Három hétig szenvedtem, aztán visszaszoktam a földi mozdulatlansághoz. Na még ezt elmondom…
— Nem, nem mondasz semmit, köszönjük az előadást! Ugye, örültél Nagyfej?

— Jaj, nagyon főnököm…

— Hallgatlak, mit akarsz?

— Főnököm, vezérem, parancsnok! A vitézek csatában halnak meg, ha halni kell, legalább ne eb módjára legyen! Sokat segítettem, ha nem mászok át abból a lyukból a bástyaállványzatra, mind holtan feküdnétek szerteszét, ki hanyatt, ki hason, ki oldalt, mások több darabban.

— Tudjuk. Egyáltalán, honnan vetted észre, hogy itt vagyunk?

— A nyíl megszakította a benti diskurálást, ketten is úgy döntöttek, hogy mély fejest ugranak. Na, erre csak Pengőhúr képes.

— Ráhibáztál.

— Nem tudom, hogyan csinálta…

— Fellőtt az ég felé, a húrt egészen gyengén húzta meg, majd a nyílvessző irányt változtatott, és az innen szinte láthatatlan lyukacskán — ezek szerint — egészen eredményesen bejutott.

— Igen főnök, egy nyakszirt és egy orr bánta.

— Értékelem tetteidet, egyszer — talán máshol, más körülmények között, egy egészen más világban — majd elmeséled, mi történt abban a szobában. Egy ilyen kihágás elkövetőknek, mint te, egyszeri, kegyelmi csatába hullást ajánlok. Ide gyere mellém, és arra nézz!

— Jé, az az Erpes vár lenne? Ilyen közel van?

— Igen, állandóan egymást eszik. Valószínűleg innen is arra lovagoltak el, ám akkor már az elmúlás állapotába estek lovaikról. El kell foglalnunk!

— De éppen most jutott a kezünkre egy vár!

— Nem számít, az is kell nekünk! Majd összeszedjük az aranyat, meg mindent, és hazavisszük a falunkba.

— Főnök, te emlékszel a nevére? Én már nem…

— Úgy hívták, hogy Kisfalu.

— Az a baj, hogy majdnem minden falut így neveznek. Emlékszel, merre kell hazamenni? Én nem…

— Semmire sem emlékszel, én mindenre, ez kettőnk között a nagy különbség. Nos, mi a többiekkel a sziklaoromról lepjük meg a várvédőket, ehhez el kell terelni a figyelmüket. Ugyanazt a taktikát folytathatjuk, amit te itt. Rájuk durrantjuk a puskaport, még lövöldözünk is egyet-egyet minden mozsárral. Ők egymást szétnyiszálják, egy részük talán elmenekül erre, tehát néhány embert hagynunk kell, hogy ágyúzzák és nyilazzák le őket.

— Mi lenne a teendő?

— Mikor négy bagolyhuhogást és egy nagy füttyöt hallasz, a keleti és nyugati illetve déli oldalon, három-három emberrel elkezdtek lármázni. Ütitek a pajzsotokat — kaptok egyet-egyet fejenként — és nyilaztok. Szürkületkor csináljuk az akciót, amikor azt hiszik, egy hadsereg támadta meg őket. Így válhat be a tervem, és attól a naptól én leszek a nagyméltóságú, főkegyelmes úr… Jaj, ezt gyorsan felejtsd el! Segíteni akarok a mieinken!

— Értem, parancsnok, és megértem. Vállalom!

Elkövetkezett az este, az akció gyalogosan indult, lovak nélkül, szép csendesen. Nagyfej elárulta a többieknek, hogy ez galádság velük szemben, tehát jogosan teszik, amit nem tesznek. A négy huhogás és egy fütty után, olyan csendben maradtak, mintha nem is élnének, ám a sziklafalról lelendülők már visszamászni nem tudtak. Mintegy két-három percig kisebb zümmögés és csattogás hallatszott bentről, aztán egy erősebb. Órákig hallgatták, mire rájöttek, hogy ez utóbbi a vár védőinek horkolása.

Nagyfej, természetesen főparancsnokként dirigálta vissza a csöppnyi sereget, s amint beért a vályogudvarra, közhírré tette, hogy innentől kezdve ő a nagy jó úr. Az asztalos és a kovács hajlandóak voltak elárulni a még rejtőzködő páncélos sunnyogók búvóhelyét, akiket egészen kis veszteség árán legyőztek.

Nagyfej beköltözött a szűk odúba, és az elődvezér pereputtyát meghatározatlan idejű biztonsági várfogságra ítélte. Az asszony nagy lojalitásról tett tanúságot, mikor azt mondta, hogy mázsás kő esett le szívéről urának elvesztése után. Őt éjszakára odúrezidenciájába lakatolta. Hamarosan kiderült, hogy a pereputtya sem ölelgette szimpátiájával a repülni megtanult várurat, ezért bizonyos biztonsági láncok díszviselete mellett, szabadon jöhettek-mehettek.

Az asszonynép veszedelmes, mindenhol tőröket rejtegetnek, azt sem lehetett pontosan tudni ki férjezett és ki hajadon, ezért embereit ő is tartózkodásra utasította, majd beült, és azzal szórakozott, hogy nyomogatta a pedált. Közelről megnézte a szerkezetet. A zuhanás pillanatában igen erős rugója visszacsapta, és alulról megtámasztva ismét szilárd talajt jelentett bárkinek. Szőnyeget tett rá, és eldöntötte, állandóan használni fogja az ellenszegülőkkel.

A kováccsal megfelelő számú fegyvert csináltatott, és mert az boldogan árulta el a fegyverraktárak helyét, kinevezte főkováccsá. Ez dupla porció élelmet jelentett az amúgy is dupla porcióhoz, tehát négyszerest. Nehéz munka a kovácsé…

Bemászott az ablakba, és egy vékony álcával kívülről és belülről is láthatatlanná tette. Azt hazudta, hogy befalazta, nincs többé ki- illetve beesési veszély. Majd a fegyverforgatásra is alkalmas férfiembereknek felajánlotta a csatlakozást. Így, hirtelen kisebb hadserege lett.

Magára szegecseltetett egy mellvértet, és egy soha le nem vehető sisakot préselt a fejére. Akkorára mindenki hasonló óvóruhában járkált. Az a lobogó kis falu, ahol a Gyűrött Kutyák becsületes szervezete megalakult, teljesen elpárolgott emlékezetéből.

Előbb el akarta foglalni a másik várat is, mert úgy az igazi, aztán külön békét kötött, olyan rókafélét, jókora előnnyel a másiknak, ők pedig nekiálltak a fosztogatásnak. Egyik falut égették fel a másik után, majdnem mindig éjjel, s a kezdetekre már nem is emlékezett, mert nem akart.

Egy rablás alkalmával, visongás közben, ismerős hangot vélt felfedezni. Vajon hogy is hívták a feleségét? Nem emlékezett… Csak döfött és vagdalkozott, már hallott neveket hallott és sikongást. A fáklyák ijesztő lobogást vetettek mindenre. Égtek a szalmatetők és az a hang, még mindig úgy kiabált… Igen, ez az ő felesége! Tehát, most éppen a hogyishívják faluban vannak, ahol valamikor valakik összeálltak, de már nem is akart emlékezni.

Az asszonyt egy sötét sarokba taszította, és bár addig meg sem szólította, de megmaradt fogai közül kiszűrte: „Ott maradsz!”

— Jé, Körtefülű hangját hallom…

— Nem beszélsz asszonynép, mert… — suhintott kettőt-hármat a kardjával — most pedig beszedjük, ami nekünk jár!

Annyit raboltak. Már kisebb tornyokban állt a kincs a vár rejtett termeiben. Egy negyed tallért is elvittek. Megszokták, hogy mindig vannak megbúvók, „gyávák”, akik félnek odaadni, ami jár. Az életüket is! Fáklyát lobogtatva indultak neki a keresésnek. Sosem értette, honnan tudja, de mindig ráérzett az irányra, állandóan megtalálta a szökevényeket. Egy-egy talán kimentette magát valahogyan az erdők-mezők mozdulatlan sötétjébe, míg a csörömpölő, dobogó sáskajárás odébb nem haladt, de ők voltak a boldog kevesek. De furcsán viselkednek! Ezek támadnak, ilyennel még sosem találkozott. Á dehogy, most oldalra futva menekülnek. Sarkantyúkat ló oldalakba mélyesztve vették őket üldözőbe. Egy pillanat alatt eltűntek, mintha a föld nyelte volna el a futókat… Mellette Baromhegy odaröffentette:

— Szóval, még mindig az öreg taktikáját folytatják, s lám működik!

Nagyfej pillanatok alatt végiggondolta a régmúlt eseményeit, mert hajdan ez volt a külön titkuk, vagy cselük… Emlékezett arra az ocsmány, sötét estére, ami a koromfekete, szurkos közegen kívül rekesztett minden szépen világítót. Tudták, hogy támadás várható, ezért a falut félrehagyva, a dombtetőre mentek, ami egy tenyérnyi fennsík benyomását keltette. Övéik többet értek minden önsajnálatnál, tehát ötvened magukkal elkezdték a csatazajverést. Kurjongattak, a tőlük telhető legfélelmetesebb csatakiáltásokat eresztették a szélbe. Mikor meglátták a fáklyákat, átmenetileg magasabbra állított bátorságmutatójuk jelentősen visszaesett.

A lovak patáinak dobogásától, a környéket mintha földrengés rázta volna meg. Minden egyes lovas kezében egy-egy fáklya lobogott, így az éjszaka vakságát ez a nem várt kivilágítás váltotta fel, ami beterítette az egész horizontot. Onnan fentről, nemcsak a feléjük közeledő csapat szélességét, de mélységét is láthatták. Megszámlálhatatlan, mint égen a csillag, annyi fáklya lobogott. Nem derült ki, minek okán, de szinte egy csettintésre szálltak szét a felhők és világosodott meg az addig szorgosan rejtegetett Hold környéke.

Közeledő ellenségeik — akiknek lovai is szügy-, fej- és testvértet viseltek — a poroszkát már vágtára fogták. Ők maguk mázsányi vasban véltek teljes védelemre. Hatalmas dárdák és majd kétméteres kardok meredtek előre.

— Támadás! — kiáltotta a kis, szakasznyi rongyoska parancsnokféléje.

Inkább olyan falufőnök lehetett… Már csak az égő, szalmafedeles kunyhók áldozatai jártak a fejében.

— Utánam!

A többiek nem akartak mozdulni. Majd odafordult, és néhány jelentéktelennek tűnő idegennek érthetetlen pár eligazító szót mondott.

Botjaikkal, egy emberként kezdtek rohanni az ellenség felé. Azok sarkantyúikat lovaik oldalába mélyesztve fokozták a tempót, mert nagyon szerettek volna a győzelem hősiességének mámorában lubickolni.

— Most! — kiáltotta a főnök. Menekülést színlelve iszkoltak, a bal felé elterülő nagy, füves mezőn át.

Alig kőhajításnyira tőlük, már érezték ellenségeik a kaszabolás gyönyörét, amikor csak az általuk ismert, nagyon keskeny szakadék oldalán, mindahányan lecsúsztak. Ki ebbe, ki abba kapaszkodott, néhányan — mert áldozatok nélkül nincs csata — az éjszaka tapinthatatlanságában a mélybe zuhantak.

Váratlan körülmény ez a zsombékos, sziklák nélküli dombvidéken. Senki nem számított kanyon jellegű, mély szakadékra, fékezni sem volt idejük. A lovak a pofavérttel még nyeríteni sem tudtak, csak kalimpáltak lábaikkal a levegőben. Talán szerettek volna megtanulni repülni… Az instabilitásban egymás után potyogtak le a fegyverek. A vasba öltözött marconák, tán nyelvükre haraptak. Már világított a Hold. Egyik-másik szakadt, rongyos fél oldalról figyelte a nagy repülést, és a hősködők — talán szabályzatba foglalt elvárás alapján — meg sem szólaltak. Csak a negyvenméternyi mélység csörömpölő nyekkenései verték fel a repülés csendjét.

Nem kellett külön irányítás, parancsszó nélkül kapaszkodtak vissza a tetőre, és némán ballagtak a jó száz méterrel odébb fekvő gyalogösvényhez, ahol nagyobb baj lehetett volna, mert a vasasok, csupán két-három métert zuhantak volna.

— Most szedjük össze mindazt, aminek hasznát vehetjük, dárdákat, fegyvereket, vérteket, páncélzatot, kardokat, és a következőkben, minden előrelátható támadást ugyanígy igyekezzünk visszaverni. A mieinket gyűjtsük össze, és induljunk hazafelé! — mondta a bogáncsokkal teli szakállú, őszülő főnök. — No, elég a nosztalgiázásból, várúrként kell lezuhannom, vagy nem?

Nagyfej, már repült is a semmibe.

Vajon estében, amikor jó páncélossá válva odamorogta, hogy illene már csendben maradni zuhanás közben, egy picit elgondolkodott egykoron kiadott parancsairól? Vagy arról, hogy kiegyengettette az előd mellvértjét, s azt kifordíttatta, mint egy jó köpönyeget, majd egy írástudó vésnökkel még bele is gravíroztatta: „kutya voltam, kis hülye falu védelmében, de még időben kinyílt a szemem valódi kutyává lenni. Éljen Köpönyeg, a fordított, mától ez a nevem!”

Esetleg mégis megbánta azt, hogy nem használta elég hosszú ideig a csapóajtót… Pedig olyan jó játéknak találta, és a begyömöszölt ablakon is újra meg újra kijuttatott egy csomó páncélba átvedlett vitézt. A hitét is szétfaragta, amikor az előző kényúr asszonya mellé még négy-öt ágyast rendelt magának. Az egyedüli, végig gerinces Teretket, a nagy csomózót, örök csomózásra ítélte. Valahol, már nem ezen a világon — talán mégis nála szebb helyen — mosolyogja meg a gályán tanultakat.

Az oldalra kapaszkodottak lassan visszamásztak, egészen megszokták, hogy szinte sosem volt veszteségük. Körülnéztek, és Lábtyű odaszólt Krákogónak:

— Ilyenekkel én sosem találkoztam, ezek beszéltek, de legalábbis mormogtak, vagy tudom is én, mit csináltak. Nem érdekes, a lényeg, hogy anyánkban még mindig tartja a lelket apánk hősies távozása a felkelők közé, hiszen tudja, hogy értünk harcol, azért, hogy egyszer egyetlen ilyen lovagtól se kelljen félnie szerte a világon senkinek.

— Mekkora nagy lehet a világ, vagy milyen pici, el sem tudom képzelni, még három faluval odébb is folytatódik… Egyszer voltam addig!

— Láttam, hogy anyámat megtámadta egy páncélos, de sikerült biztonságos helyre menekülnie.

— Ha nekem ilyen lovagos apám lenne, és nem tudnám, hogy becsületes, a zsarnokság ellen küzdő, nem is tudom, mit csinálnék!

— Nézzétek, Bekerekedett! Másik csapat jön, azt hiszem ég a falu!

— A falu nem éghet, tudod, hogy minden házat felgyújtottak. Ilyenkor gyakorlatilag újra kell építkeznünk. Ennyire erős fáklyái senkinek sincsenek, és mekkora csapat! Az egész láthatárt átfedi.

— Nem hallok lódobogást.

— Én sem! A fáklyák imbolygó fényét sem vélem felfedezni.

— Testvérek, tán éjféli napkelte van? Lángol az ég, megvakulok!

— Mindent átfed a vakító fényesség! Már itt van felettünk, s lám, a szakadékra nehezedik. Talán ki akarja világítani, mementót állítani a rablóbandának?

— Nem. Úgy vélem, éppenséggel minket melenget át.

— Akkor hajoljunk meg, mert valami olyasmi történt, amit csak a káplán úrtól hallottunk a templomban. Holnap elmeséljük neki.

— Tudjátok mit? Inkább tartsuk meg magunknak és ki-ki mondja el otthon a családjának, hogy nem vagyunk egyedül. A felszabadítók életük árán is próbálkoznak, de náluk sokkal magasabb, a legmagasabb öleli át a falut.

— Nem is sejtettünk a mai támadásról, különben elrejthettük volna azokat, akiktől holnap búcsúznunk kell. Reggel összeszedjük a zsákmányt és elrejtjük a Soponkai erdő nyolcadik vízmosásának tetején, a legnagyobb bükk gyökerei közé.

— Ezt úgy mondod, Bekerekedett, mintha a többi zsákmányt nem oda rejtettük volna.

— A vérteket hagyjátok lent, a sisakokat is — bár a kovács jó patkókat csinálna belőlük —, csak védekezésre alkalmas fegyvereket hozzatok fel!

Nagyfej csuklója fölött még látható volt az odatetovált, egybeforrott pitypangok nyoma. Fiai rádöbbentek, hogy apjuk sem őket, sem anyjukat nem védelmezte. Otthon meghozták a döntést, és mindketten megalapították a Gyűrött Kutyák szabadcsapatot. Kiástak annyi fegyvert, amennyit csak tudtak, és húsz szökevénnyel nekiindultak. Nem akarták elkövetni újból ugyanazt a hibát, ezért egymásnak tettek visszavonhatatlan fogadalmat. Aki szökni akar, vagy próbál, már nem tartozik közéjük, páncélosnál is rosszabb, végezni kell vele.