itt mindig érthetően dalolnak a madarak
a fák árnyéka barna keretet ad a félelem
nélküli közösségben élő százszorszépeknek
itt a költő meggondolja hogy csodát kérjen
mert szerelmével kell fizessen érte
itt eső után mosolyra áll a tócsák szája
békésen szemlélődnek a túlparti hegyek
az utcák türelmes terekbe futnak itt nem
percekben mérik a tavaszt és nem zökkenti
ki nyugalmából az idő harangzúgása a várost
de te egy másik táj után vágyódtál ahol
tíz nappal korábban nyílnak a virágok
ahol promenádnak hívják a fasort és a költő
csak isteni csodát remélhet még akkor is
ha énekét kell odaadni érte
amikor már alig látszódtál a véglegesített
múltidőben és a megszokások rabságában
lettél szabad egy nap csodát kértem
istentől adja vissza dalaidat azóta csak
úgy magamnak kántálok a szerelemről
Keserédes. És így a jó.
Keserédesnek még mindig jobb lenni, mint negédesnek 😀 de értelek ám…
Sokkal!
“megszokások rabságában lettél szabad”
ilyenkor tényleg muszáj csodát kérni…
Más számára/megmentésre csodát kérni nem pazarlás, Tibor… 🙂 köszönöm figyelmedet, váró szavaidat
szomoroú dúdoló. szépek a képek, “eső után mosolyra áll a tócsák szája” – ez kedvenc.
ölellek
énisénis
Köszönöm, hogy találtál benne kedvencet… ölellek
énisénis