A szeret-kötelékek
átisznak, mint a méreg,
szakíthatatlan vágy lesz
a dobogásnyi mágnes,
kuckóba búvó lélek
az egy fedélnyi élek,
amihez síri könnyen
maszatol rá a könnyem,
hogy mi köt minket össze
a féltést többszörözve,
talán valami semmi,
mi mindig ugyanennyi,
hogy ugyanott találnak
a bokrok és fűszálak,
mert mozdul lélek és agy,
ameddig másoké vagy,
s úgy hálózódik egybe
hosszába és keresztbe,
mint kenyérhéj az ízből,
hiába morzsállik föl,
mert rásimul zavartan
az idő, mint a balzsam,
mint mikor az a másik
már belőled hiányzik,
s a torok visszahőköl
a fogyó levegőtől,
pont mintha visszalépne
a gyorsult szívverésbe,
embermaréknyi hóbort,
bár úgyis Istené volt.